Az első csók
Maróti László
Eszembe jutott a lány kit megcsókoltam,
Ő volt a legelső: szőke s védtelen.
Felvonult a nép, a pártot éljenezte,
Nem tudtuk miről van szó, de hirtelen
Megfogtunk egy zászlót és a parkhoz érve
Nevetve kiléptünk, így futottunk el,
Leültünk egy padra, megnyugodtunk, hátha
Itt nem lát meg senki, nem fedeznek fel!
Akkor ha kint jártál sötétben az utcán,
Nem volt ki utadból gyanakvón kitért,
Nem volt, meg sem fordult fejében hogy féljen,
A fák és az árnyék nem takart veszélyt.
Valahogyan egyszerűbb volt még az élet,
Vad motoros bandák nem pöfögtek még,
Nem volt ki a sarkon bunkósbottal várjon,
Persze ez nem most volt. Rég volt, nagyon rég.
Míg a nép vonult a téren sokszor körbe,
Mi a parkot jártuk körbe szüntelen,
Hallottuk, hogy fujják: „Másképpen lesz végre!”
Tudtuk jól, az este bíz, nem végtelen.
Otthagytuk a zászlót, nem volt csak egy színe,
Csókoltam a lányt és mind a két kezét,
Sötét, kis utcákon hazáig kisértem,
Nem kérdeztem s most sem tudom a nevét.
Mégis ő az első, akit megcsókoltam.
Hogy aztán a zászlót ki találta meg?
Azt nem tudhatom, de vonult a nép sokszor:
Mosolytalan arccal hömpölygő menet.
Szőke volt a kislány. Vajon hol lehet?
Göteborg.2009. |