Cognac

Maróti László

Két autóval érkeztünk. Mi ketten és ők ketten. Ez nem luxus, mert a hátsó ülések tele voltak ruhafélével, meg az éjszakázáshoz, tisztálkodáshoz magunkkal hozott cuccal. Három középkorú ember és egy negyedik, aki még nem az: egy autóban kényelmetlen lett volna. Valenceban a Novotelban szálltunk meg, de a terasz közelében csörgedező patak hiába igért kellemes hátteret a vacsorához, az én ételem majdnem hideg volt, Margot pedig reggelre, állítólag, kisebb kiütéseket kapott. Semmi értelme maradni. Nem is gondolkoztunk sokat, hanem béreltünk két kocsit. Kihajtottunk a városból és már az első faluban megláttam egy táblát. Bort árultak. Vettem. Ezért most szentségtörés, de az én csomagtartómban melegedett a koradélutáni forróságban a délelőtt vásárolt hat üvegnyi, kilenc éves vörösborom. Hosszú évek után a legjobb évjárat. Hát, nem volt olcsó!

Azután hajtottunk még vagy kétszáz kilómétert. Emlékeztem egy fogadóra. Tudtam, hogy ha arra járunk, úgyis ráismerek. Egy pihenőről odatelefonáltam, hogy négyen jövünk és ott is alszunk. Még napsütésben érkeztünk. Megálláskor vártunk pár pillanatot, hogy az általunk felvert port tovább vigye az enyhe szellő, azután kiszálltunk. Ez adott a gazdának egy kis időt. Még kötötte a patyolat fehér kötényt, de készen volt vele, mire elé lépve a kezemet nyujtottam. Azután helyet cseréltem Jennyvel, hogy ő is kezet rázhasson a fogadó vidám és jó húsban lévő tulajdonosával. Monsieur Noble imádott borokról beszélni. Közben Margot és Etienne is odaértek. Etienne Kanadában, Quebec közelében született, de hamarosan elköltöztek Texasba, így franciául nem volt ideje megtanulni; Margot pedig kissé rosszul nevelt amerikai lány volt Floridából. Persze franciául ő sem beszélt. Ja, és fogadni mernék, hogy még harminc sem volt. Aztán  négyünknek dobbant meg a szíve, amikor a gazda lánya is megjelent a fogadó ajtajában kezében a tálcával, rajta öt pohárban gyöngyözött a bor.

-          Ez fehér - mentegetőzött a gazda -, de  meglátják, ennek a zamatától új erőre kapnak. És ez persze „onzöhauz”(= „on the house” = a ház vendégei.) A franciák többsége igen sajátságosan töri az angolt. Megköszöntem. Volt is a borban valami citromra emlékztető, de a zamat lényege szőlő volt. Hülyeség! Nem lehet ezt ilyen egyszerűen elintézni, hiszen még vagy négy-öt íz jött elő ott a nyelvünk tövében, amelyeket nem lehetett megnevezni, mert addigra már egy hatodik vonta magára a figyelmet. A gazda arcán átsuhant egy felhő. Margot ugyanis szomjas volt s ha nem látja, hogy egy korty után mindannyian elvesszük a poharat a szánktól, hát lehajtja az egészet. Nem limonádé ez! A gazda elég megrovásnak találta, hogy így szóljon:

-          Na és akkor most a második kis kortyot figyeljék - s miután beleszagolt a poharába, a szájához emelte. Mi is ezt tettük. Tudtam, hogy a dorgálás nem rám vonatkozott, hát valamivel hosszabb kortyot engedtem szétterülni a nyelvemen. Az ízek szinte sorban követték egymást, amíg azután valahonnan hátulról-lentről visszaköszönt egy egyetlen csodálatos zamat. Egy egészen új. Egy egész szőlőskert. Úgy néztünk fel, mintha az Úr azonnali eljövetelére akarnánk figyelmeztetni egymást.

-          Érzik?

-          Haj, jaj, én érzem és tudom, Monsieur Noble, hogy egy dologra gondolunk - lelkendeztem. Etienne elismerően, noha tulzón-szaporán bólogatott, de közben engem figyelt, hogy most mi a fene van? Talán puszilja meg a gazdát? Margot megkérte Etienne-t, hogy az ő poharát is fogja meg s előkotorta a rúzsát. A gazda ezt már nem tudta nézni. Teljesen elém állt, mintha azt mondaná: „na jó, maga legalább érti miről beszélek”. Bólintott, hogy igyuk meg a maradékot.

Kisietett egy fiú, hogy bevigye a csomagokat, de csak két kisebb táskát kellett rábíznunk. Szokatlanul alázatosan, már derékból meghajolva járt. Ráismertem. Ez a gazda fia. Két éve még fiatal fiúcska volt, most meg hirtelen kamaszkori pattanások lepték el az arcát. Maghajlottságával azokat akarhatta titkolni.

A kocsikat a pajtába hajtottuk. Lovat már két éve sem tartottak s nekünk ez nagyon jól jött, mert nem szívesen vettem volna elő a meleg vörösboraimat. Ott az árnyékban majd lehülnek. Azokat már úgyis csak Stockholmban nyitjuk ki, bár ott legalább egy évet hagyom pihenni a szép sötétzöld üvegeket. Közben Isten irgalmazzon annak, aki azokat megemeli, vagy ha csak meg is mozdítja. Befelé menet Margotnak kissé megbicsaklott a bokája, mert szörnyen magassarkú szandálja nem jól viselte a köves-kavicsos feljárót. A fiú a csomagokkal ijedten megfordult. Margot mosolyogva nézett körül.

Szobáink egyformán otthonosan berendezettek voltak, kilátással a fogadó mögötti széles teraszra s az onnan lejtve, völgyszerűen elterülő végtelen, derűsen zöld legelőre, amelynek párába burkolt tulsó peremén hatalmas hegylánc húzódott. Tőlünk kilóméterekre. Kicsit közelebb a legelő fölött rezgő forróságban birkák legeltek. Arra gondoltam, hogy ezek kora reggel talán a legjobb álmunkból kolompolnak majd fel. Dehát lassan majd csak eltávolodnak.

Etienne-vel megbeszéltük, hogy kitalálunk valamit, mintha a lányoknak adnánk több időt, hadd készítsék magukat, mi meg ezáltal fellélegezhetünk egy jól kiválasztott étvágygerjesztőtől. Bocsánatot kértem a lánytól, aki a pult mögé állt, hogy nem francia itallal kezdjük. Mutató ujjammal lezártam a szám, mire a lány jelezte, hogy feltétel nélküli bűntársam.

-          Svéd. Absolute! Vodka...és rögtön azután egy Dubonet. Jég nélkül - tettem hozzá és Etienne-nek megsúgtam, hogy jeget mindenhol a helyi vízből csinálnak s az nem biztos, hogy nekünk jót tesz itt a világ külső peremén.

Jenny már csak a vermutos poharat látta a kezünkben, Margot meg még azt sem, mert ő néhány másodperccel később jelent meg a lépcsőn. Látszott, hogy siet utánunk. Haját igazgatta.

-          Valamit a vacsora előtt? - kérdeztem. Akkor láttam, hogy Margot száján a rúzs egy egészen picit elkenődött. Ez nem volt rá jellemző. Etienne soha nem figyelt fel ilyesmire, így én sem figyelmeztettem. Csak amikor már ők is elfogyasztották az italukat, akkor kértem Etienne-t, hogy nagyon diszkréten szóljon a lánynak.

Ügyesen intézte.

Vadat vacsoráztunk. Néztem a gyönyörökkel megpakolt tálat. Csillogtak a pirosra sütött húsfalatok, színpompás zöldségfélék, különböző szószok gőzölögtek. A nagy hasábokban megsütött burgonya pont az orrom előtt „úszott át” az asztal felett. Nyomában enyhe fokhagymaillat lengedezett. Végül olyan elégedettek voltunk, ahogyan csak lehetett. A valencei Novotel hidegre sütött vacsorájának emléke addigra már a távoli múltba süllyedt. Közben előkerült a gazda saját termésű vörösbora is és bár figyelt, mit szólunk majd az első kortyhoz, azt már nem várta el, hogy a csodálattól fel is akadjon a szemünk.

Kávézni átköltöztünk a teraszra néző ablakok mellé. Odakint már sötét volt, mégis tudtuk, hogy maga a végtelen legelő mesés zöldjét látjuk majd ott, ha reggel felébredünk. A nyáj még világosban visszatért. Egyikünk sem dohányzott, de a francia kávét, bizony, nem utasítottuk vissza. Az államokban, de talán még Svédországban is szokásos átlátszó löttyökhöz képest nem csodálnám, ha ott egy ilyen francia adag már narkotikának minősülne. Ennek aromája volt. Ez az aroma előbb ért hozzánk, mint maga a kávé. Amikor Noble gazdától a kávét kértem, újra bizonyságát adta, hogy igen jól emlékszik rám. Nem tudom, élnek-e manapság máshol is ilyen fogadósok, de ő nem sietett el a kávéért, hanem megkérdezte: „zöszejm?” (= „ugyanazt?”) Én elámultam és jeleztem, hogy igen. Kettőt. A hölgyeket pedig kérdezze meg.

Ahogyan a gazda újra felénk közeledett, három társam feje szépen, összehangoltan követte a tálcáján pöffeszkedő két hatalmas konyakos pohár látványát még akkor is, amikor a hölgyek két Martiniját már az asztalra tette. Azután a konyakok Etienne és én előttem landoltak. Ez volt az a pillanat, amikor elöntött annak a kellemes érzete, hogy valahol, egészen tudat alatt valójában egész nap erre a pillanatra vártam. Amióta csak otthagytuk a Novotelt és az egész úton idefelé. Ebben a fogadóban vacsora után a kávé és egy ilyen konyak. A gazda félénken hajolt le a fülemhez:

-          Szeretném ha tudná, hogy ebből az üvegből két éve töltöttem valakinek - és lassan felegyenesedett. Én pedig lassan ránéztem s a hüvelykemet kérdően magam felé fordítottam. A gazda bólintott. Tudhatta ő azt nagyon jól, hogy engem most egy fajta különleges büszkeség tölt el. Nem azért, mert valami jót írtam, nem azért, mert feltaláltam valami fontosat, hanem azért a két évért, amelynek el kellett múlnia, hogy most ide újra visszajöjjek. A nagyapja saját konyakjáért.

Etienne kérdezte, hogy milyen konyakot iszunk. Mondtam, hogy ennek nincs neve. Engedtem, hadd furdalja a kiváncsiság az oldalát, de értettem én, hogy, ha izlik is neki ez a névtelen ital, csak egyikünknek jelent valami fontosat. Elárultam, hogy Noble gazda nagyapja már fiatalon Cognac városában dolgozott. Ahogyan a gazda mondta, az ő idejében még nem az eszencia adta a konyak értékét, hanem a tényleges érlelési idő éveinek száma. Amit most ittunk, abból egy ládácskával közel nyolcvan éve hozott magával ide, ebbe a fogadóba, ahová valójában megpihenni tért. Haza. A fiához.

-          Akkor ezt nem kapni üzletben. Sehol - állapította meg Etienne.

-          Sehol - válaszoltam. - Sehol az egész világon.

Margot Jenny füléhez hajolt, mire a hölgyek mindketten magukhoz vették pici táskáikat, amelyből érthető volt, hogy ők most kimennek. Felálltak, mire mi is felpattantunk. Mögöttük benne volt a képben, amint a gazda fia most is derékban meghajolva a kijárat felé igyekszik. A hölgyek beléptek a mosdóba. Közben a gazda is elhúzott mellettünk. Talán új vendég elé mentek. Egyik kezébe szorította másik öklét. Komoly vendég lehetett. Nem telt el három perc s a hölgyek máris jöttek vissza. Furcsán széles mosolyuk nem hatott örömtelinek. Valahogyan nem hatott őszintének. Felálltunk.

-          Szép tiszta - mondta Jenny.

-          Igen. Szép - toldotta meg Margot miközben rúzst vett elő, majd pici tükröt tartott maga elé. Csodálkoztam, mert a hölgyek az ilyesmit nem az asztalnál szokták intézni. Ha már úgyis kimentek...

Etienne a második korty után felemelte bal  kezét úgy, mintha magyarázni kezdene valamit. Ránéztem, s akkor behúnyt szemmel mondta:

-          Már tudom, hogy erre a konyakra emlékezni fogok - pillanat szünetet tartott - még nagyon sokáig.

-          Na, ennek örülök - mondtam és megveregettem a vállát.

A gazda éppen akkor jött kintről. Piros volt az arca. Eléggé sietett most is, így nem vette észre, hogy meg akarom szólítani. El akartam mondani barátom lelkes véleményét. Azt hiszem, bement a konyhába. Mire kijött, már nem találtam annyira fontosnak közölni, hogy minden bizonnyal Etienne is visszatér még ide a konyakja miatt.

Amikor később Etiennek udvarolhatnékja támadt és láthatólag szerelmesen súgdosott Margot fülébe, Jenny megragadta az alkalmat és mosolyt eröltetve az arcára elmesélte:

-          Kicsit ijesztő volt.

-          Micsoda?

-          Odakint mintha valaki leesett volna a mosdó nyitott ablakából. Vagy valaki leránthatta. Nagyot nyekkent, de úgy gondolom, azután egy pofon is elcsattant ott kint. Kinézni persze nem volt merszünk, így inkább visszajöttünk.

Mindketten mosolyogtunk, nehogy meglássák barátaink, hogy komoly dolgokról beszélünk. Én még egy párszor megcsóváltam a fejem, mert tudtam, hogy Jenny nem szokta eltúlozni, ami vele vagy körülötte említésre méltó történik.

Lefekvés után hamar elpilledtünk. A lámpa eloltása után még elmerengtem egy kicsit az elmúlt nap eseményein, azután oldalamra fordultam. A szobánk előtt léptek kopogtak finoman a szőnyegen. Először férfi hang volt hallható, majd egy női kacaj. Óvatos kacaj, nehogy felébresszen valakit. Közben a jobboldali ajtófélfa közelében pici ponton egy pillanatra eltompult a fény. Ez elgondolkoztatott. Aztán mégis elaludtam. Egy órával később felébredtem s első dolgom volt, hogy a fénypontot keressem. Ott volt. Egy idő után, ezalkalommal kényelmes léptek közeledtek s amikor előttünk haladt el a lépések gazdája, egy pillanatra megint elhalványult a fénypont. Ez tehát a folyosón világító lámpa fénye... 

Másnap reggel, már kint a folyosón, megkerestem a falon az apró lyukat. Etiennél is ugyanott találtam hasonlót. Mind a tizenkét szoba ajtaja mellett találtam egy-egy lencsényinél is kisebb lyukat. Kukucskál itt valaki? Beteges dolog lenne. Még azt sem mondhatom, hogy a fantáziám túlozza el felfedezésem jelentőségét. Szóljak-e a gazdának? Különleges kedvességét panaszkodással viszonozzam? Persze ugyanakkor...

Úgyis autózunk tovább s ha legközelebb erre járok, majd betömöm a lyukat. Ha még lesz...

Reggelizés közben nem láttam a gazdát, noha elhatároztam, hogy a lyukakról nem szólok neki. Hátha akkor még a ceruzája is egy kicsit vastagabban fog. Egy pár percre kimentünk a terebélyes teraszra, hátha közben előkerül vendéglátónk s akkor kifizethetjük, hogy ilyen jól tartott minket. Néztük az addigra már messze legelésző nyájat és a napfényben ragyogó havat a távoli hegyek tetején. A gazda nem került elő. Felsétáltunk a szobáinkba és összepakoltuk kevés holminkat. Bár ezt nem beszéltük meg, mindketten a szobánkban hagytuk a sporttáskáinkat közel az ajtóhoz. Hadd jöjjön fel érte a gazda fia és kereshessen egy kis pénzt. Azután kényelmesen lesétáltunk a szőnyeggel borított falépcsőn. A lány volt a pult mögött.

-          Elhagynak minket? - kérdezte kedvesen mosolyogva.

-          Igen, de nagyon kellemesen éreztük magunkat. Most is.

-          Ennek mindannyian örülünk. Rögtön szólok apának.

-          Köszönöm - mondtam, de nem kellett szólni, mert „apa” úgy jött elő a lány mögötti vastag, bordó függöny elé, mint aki csak éppen erre jár.

-          Menniük kell?

-          Van még egy pár ötletünk, talán Svájcba is átmegyünk a Mont Blanc alatt - válaszoltam s tétován a lépcső felé mutattam: - Ha a fia lenne olyan kedves...

-          Vera, lehoznád a két táskát? - fordult a lányhoz.

-          Már megyek is - hangzott a válasz és Vera elsietett, mintha sürgettük volna.

-          Elnézésüket kérem, hogy pont önökkel...

-          Ugyan, semmi baj. Nem sietünk mi sehová - válaszoltam, de akkor jutott eszembe, hogy hiszen itt nem a csomagjaink lehozataláról lehet szó. Etienne finoman megbökött, de én nem néztem rá. Félrehívtam a gazdát és kifizettem a számlát. A gazda csak bólintott:

-          Igazán remélem, hogy máskor is lesz szerencsénk.

A számlát látva megkérdeztem:

      - Ebben minden benne van?

A gazda úgy emelte meg a kezét, mintha az egykori náci köszöntést utánozná. Persze nem az volt a szándéka. A tekintete is elég komor volt. Én nem faggattam. Valójában nem érdekelt, miért akart tőlünk elnézést kérni. Félreérthettük egymást.

Közben a lány is megjelent a csomagjainkkal. Akartam adni neki egy kis pénzt, de egészen őszinte kedvességgel elhárította szándékomat. Kocsijainkat teljesen rendben találtuk. Boraim hőmérséklete az éjszaka után éppen olyan fokon volt, hogy kedvem lett volna megbontani egy üveggel. Dehát az ilyen sokat utazó borokban az a legfantasztikusabb, hogy az ember kivárja az idejét, amíg egyszer olyan vendége érkezik, akinek az első kortytól eláll a lélegzete. Akkor suhan át az emberen az az elégtétel, amelyet... nos, ezt úgysem lehet igazán megfogalmazni.

Tényleg átmentünk Svájcba. Kissé felesleges mérgelődéssel járt a „Nagy Fehér Hegy” tövénél elhaladni. Az autósok tekintet nélkül a mögöttük lévőkre egyszerűen megálltak, hogy nézzék az apró piros, kék, sárga pontocskákat, amint elszántan kapaszkodnak fölfelé azért, „mert az ott van!” és ezért azt meg kell mászni...

Kora délután érkeztünk Martignybe. Első dolgom volt letudni azt, amiért odáig elmentem: az ottani vörös. Ez persze mindíg sok kóstolóval jár, de az is jó szórakozás. Azután a szállás. Igazán elégedettek voltunk. Kellemes estét töltöttünk ott is, de másnap nem volt miért maradnunk. Vissza autóztunk a határ francia oldalára. Újra Valence felé vettük az irányt, mivel holmink legjavát a Novotelben hagytuk megörzésre. Most könnyebben átjutottunk a Mont Blanc alatt, mivel a hegyoldalt köd borította s így nem volt nézősereg sem. Ugyanakkor nagyon meleg volt, hát megint betoppantunk Monsieur Noble fogadójába, a legfinomabb konyak várába. Persze nem fogyasztottunk alkoholt. Nem mondom, amikor megéheztünk s az ebéd végére érve elnehezedtek pilláink, megfordult a fejünkben, hogy éjszakára mégis ott maradunk. Nekem eszembe jutottak az ajtók melletti lyukak, meg az, hogy semmi kedvem azoknak betömögetésére akár egyetlen percet is pazarolni. Arról nem is beszélve, mit szólt volna Etienne, ha felvilágosítom, hogy tegnapi szobájába a folyosóról be lehet látni. Kértünk egy igazi kávét, majd  a számlát is. A gazda azonban még a számla miatt sem jelent meg. A lányát kérdeztem.

-          Apámat még a délelőtt behívták a városba - mondta, de ez a mosolya nem volt annyira természetes, mint legutóbb. Hozzátette: - Tudják. Az öcsém miatt.

Nem tudtuk. A pulton egy újságot húzott elénk és rámutatott egy cikkre. Elég vastagok voltak a betűk.

Amikor elmeséltem a cikk lényegét, Margot úgy símult hozzá Etiennehez, mintha oltalmat kérne. Barátom megsímogatta a nő fejét és arcon csókolta.

Jenny mesélte később, hogy az itteni első estén ő is látta Margot száján az elmaszatolódott rúzst. Mondtam, hogy nem csoda, még én is észrevettem. Azért jött egy kissé lemaradva a vacsorához, mert a gazda fia megtámadta fönt a folyosón. Erőszakoskodott vele és megcsókolta Margot száját, az viszont hevesen ellökte magától. Margot butuska egy kicsit, de állítólag fel van készülve kellemetlen férfiak durva elutasítására. A női mosdó ablakáról is apja tépte le a fiút és akkora pofont adott neki, hogy a gyereket már csak a kihívott mentősök tudták magához téríteni. Megfigyelésre el is vitték a kórházba, de ha onnan kijöhet majd, a rendőrség veszi át az ügyet magamutogatás, szexuális molesztálás vádjával.

Valenceban mégis a Novotelban vettünk két szobát, de vacsorázni már egy közeli, aprócska étterembe mentünk. És érdemes volt.

vége

Göteborg, 2009