Roza naturar
Mit akarsz tüskés növény? Helyettem hódítanál? Ellopnád hölgyem szívét, mint dögöt a sakál?
Kérkedsz koronás főddel, mely hullámba ondolált Bénult cimpájú orr remeg érted száz imát.
Trágya halom a trónod, avar paplan borít, mérgeszöld töved héján csipke levél domborít.
Senki vagy a világban, ártatlan kis semmiség. Igen az, s nem gaz vagy, ennyi legyen épp elég!
Ne légy oly büszke! Szirmod cirma nem jog még. Hiába a vér színed, s hiába lopod el a napszínét
bármilyen árnyalattal, mely bársonyodon ül, ha csak többeddel élnél nem pusztán magad, egyedül
Akkor mire tartanád magad? Hogy csodálna a nagy világ? Mi lennél inkább, talán egy lesajnált sírvirág?
Nem! Az lehetetlenség! Tudom. Te vagy a királynő, bármi is díszeleg kinn az udvaron, az melletted mind hamis.
Maga a költemény ihlete vagy. Lágy harmónia homlokom lebenyén. Pompád és csodálatom örök, így élünk már rég, te meg én
Büszke méltóságod előtt behódol ki lát, s bárhová oszt helyet a sorsod ott lám, megenyhül a világ
Missziód van! Teljesítsd hát! Szúrósan, pompásan csak így tovább! S maradj mindig az, ami vagy! Egy kacérkodó, de ártatlan virág.
|