Barátomhoz
A fal tövében
Varangyos békára
És zöld hátú
Fürgegyíkra vadásztunk.
Mikor kínzott
Kis testüket
Győzedelmes diadallal
Magasba emeltük,
Én, és nem Te mondtad,
Engedjük el
Szabad útjára,
Ne öljük meg.
Barátom! Hát miért mondod,
Hogy ismersz engem?
Az intézetben
A katonás sorokban
Nem te álltál mellettem,
S nem te kaptál kenyeredre
Kisebb Hitler-szalonnát,
S nem Te sírtál
Hosszú éjszakákon át
Anyád s egy otthoni
Meleg levél után.
Barátom! Hát miért mondod,
Hogy ismersz engem.
Öten mi nyomorogtunk
A négy fal között,
Nekünk süvítette be
Az ajtó repedésén
A szél a hideget,
Mi álltunk a fagyban
Egy vödör szénért könyörögve.
Barátom! Hát miért mondod,
Hogy ismersz engem?
Mikor ő elhagyott,
Te hol voltál?
Miért nem törölted
Fájó könnyeim?
Hol késett vigaszod,
Egy gyengéd emberi szó?
Miért nem találtál rám akkor,
Mikor szenvedésem
Legnagyobb volt?
Barátom! Hát miért mondod,
Hogy ismersz engem?
A kórházban a látogatók közt
Hiába kerestelek,
Jókívánságukat mások adták.
Virágcsokraiknak nem örültem,
Nem volt köztük Tiéd,
De még az utolsó pillanatban is
Élt bennem a remény,
Lesz időm még elmondani,
Barátom, ismersz engem!
W.Kovács Krisztina
Welentze
Gárdony, 2009. november 29. |
