Fáj még neked az én gyötrelmes magányom,
Gyászba borítja lelkedet a bánat?
Ifjú álmok boldogságába merülve,
Érzed még néha, hogy itt hagytál örökre?

Jeges szél éles foga húsomba harap,
Szorosra zárult ajkam dac és indulat.
Voltál akár a tóba hulló kődarab...
Az emberöltők fodrozó hulláma nagy.

Vágy, hevület élhet az emberi szívben,
Kárhozatos gyönyörűséggel is élhet.
Sziklaodúk mélyén, erdőknek rejtekén,
Bontsd ki végre magad amikor a fény ér.

Ne fájjon neked az én kínzó magányom,
Ringatózz lágyan egy pajkos zöld hullámon,
Kékmadár szárnyain repülj esti szélben,
Pirkadatkor indulj... a felkelő fénnyel.