Kőbányai homályos (1 és 2 a háromból)

1.

─ Csókolom a kezét, kérnék szépen egy kőbányai homályost.
─ Kőbányai micsodát? Ja, értem!
A pincérnő nem sokáig váratta a férfit, mert csupa-festék öltözékéből ítélve csak munka közben surranhatott be a Sarkiba. Ismerte ezeket, akik képtelenek kivárni a munkaidő végét. Megkapta a sörét.
─ Párás a pohár ─ mondta a pincérnő az asztaltól elmenőben.
─ Jaj, egyem a szívét, csak nem sértődött meg?
─ Dehogy! Hát nem vagyok én olyan. Ha meg a sör tényleg homályos lenne, hát biztosan nem abból rendelne.
─ Há, nem tom. Azért még mindig ez a legócsóbb.
─ Olcsó húsnak…
─ Na, ez jó! Tuttam, hogy ezt teccik maj mondani.
─ Tán átlátott rajtam?
─ Mán ne vegye célzásnak, de azt nehezen.
─ Értem, értem! Hát, tudja, a férjem a szakács, aztán, lássa, jól tart!
─ Szakács? Hiszen csak pár szendvicset látok, meg tán pogácsát.
─ Na, azokat ő csinálta.
─ Tán csak nem valami spéci recept után?
─ Frászt. Már tudja fejből.
─ Akkor szervérozzon nekem egy olyan pogácsát, de megeszem kézbű és még egy felhomályosítást is kérnék. Ez mán elég üres, ne piszkójjon be több poharat.
─ Kőbányai módra?
─ Csakis.
─ A munkából szaladt be?
─ Munkábúl? Hát, úgy is lehet mondani, de nem kellett nekem szaladni. Tán má csak nem a festékes ruhámbul gondúta?
─ De, abból.
─ Na, mer ebben igaza is van! Igen, mer akkur is ez vót rajtam, amikor utoljára pénzér dolgoztam.
─ Éjszakás volt?
─ Fenét. Vagy másfél hónapja megcsinátam azt a munkát, azóta meg semmi.
─ Szóval, munkanélküli.
─ Mondhatni. Pedig itt én is el tunnék szakácskodni ─ tartotta magasra a pogácsáját.
─ Tudja a receptet?
─ Majd a férje megmondaná. Vinnék bele egy kis változatosságot is. Lehetne sajtos is, nem csak ez e. Meg kiírhatná, hogy a napi menüben többek között itt egy ilyen pogácsa és hozzá egy pohár homályos. A szenvicshez meg mán járna egy jobb fajta sör. Há nem? Mingyán tele lenne vele az étlap.
─ Tele ─ sóhajtott nagyot a nő és leült egy másik asztalhoz. ─ Maga már csak egy vérbeli vendéglátós. Nincs is itt étlap.
─ Azé mondom! Csináni kell! Hajjöjjön a nép! Szójjon mán a férjének.
─ Nincs énnékem férjem.
─ Na, ne mondja. Nahát, akkor maga főz, nem?
─ Fenét. Csak nem gondolja. Reggel megveszem ott, látja? A péknél.
Hangja már halk volt, mint aki inkább csak magának beszél.
Az ember letett egy ezrest az asztalra és távozni készült.
─ Na, hová siet?
─ Dolgom akadt.
─ Várjon. Visszajár.
─ Megígérem.
─ Én a pénzt mondom ─ kotort bele a köténye zsebébe és felállt az asztaltól.
─ Majd visszajárok, mert biztosan máskor is erre visz az utam ─ mondta az ember és fáradt léptekkel kiment az utcára. Ott még megállt és felnézett a cégérre.
─ Ja, hogy ez is a neve? Sarki!
─ Hát, az. Sarokház. Meg az is, hogy itt mindig olyan sarki hideg van.
─ Sarki hideg? Dehogy.
Két héttel később a férfi beállított egy szép nagy festett táblával, amelyen fölül nagy betükkel rikoltott egy szó: MENÜ. Alatta pedig hat-nyolc változatban a különböző ajánlatok: Pogácsa Kőbányai Világossal, Sonkás szendvics Kinizsi Sörrel, Sajtos szendvics Barna Sörrel és így tovább. Letámasztotta a táblát szemben a söntéspulttal és rámosolygott a nőre.
─ Az árakat majd írja oda maga. Krétával, hogy le lehessen törölni. Viszlát!
A pincérnő ki sem jött a pult mögül. A férfi már rég elment, de az asszony csak a táblát nézte. Végül megcsóválta a fejét és félhangosan mondta:
─ Legalább meghívhattam volna egy jó hideg Kőbányai homályosra.

Göteborg, 2008.

2.

Egy hatvan év körüli férfi ólálkodott az ivó bejáratának közelében. Azért tűnt úgy, hogy ólálkodik, mert enyhén spicces volt, s nem tudta eldönteni, belépjen-e. Az ivó bejárata felett elmésen és egyszerűen csak ez állt: SARKI. Egyszer volt már itt vagy jó hét-nyolc hónappal korábban, s akkor kellemesen elbeszélgetett a tulajdonos nővel, ezért most nem akart úgy mutatkozni. Már kétszer be akart menni, hát most harmadszorra rá is szánta magát. Az asszonyt most is egyedül találta:
̶ Nahát, maga még él? Azt hittem, már soha nem jön errefelé.
̶ Csókolom a kezét. Most is csak úgy lökdöstem be magam erőszakkal, mert ugyanis tegnap este volt egy kis iszogatás, aztán attól most úgy megszomjaztam, hogy gondoltam, na, akkor most „éppen erre járok”. Bocsánat, ha kicsit rendetlenül nézek ki, ezért is nem akartam…
̶ Nincs magával semmi baj… művész úr.
A férfi fölkapta a fejét.
̶ Művész úr?
̶ Láttam magát tegnap a Festészet Napja alkalmából. A TV-ben. Tudja, ott ült az első sorban.
̶ Hát igen, ott.
̶ Ki hitte volna, hogy ide, énhozzám egyszer bejön egy igazi Kossuth-díjas, akitől ráadásul egy festményem is van…
̶ Má harmadszor.
A festő felnézett a söntés fölött lógó táblára, amely hirdette a választékot: „A menü = tepertős pogácsa egy üveg Kõbányai Világossal: 350 HUF”, meg hasonlók.
̶ Na, jó. Ez csak egy étlap, vagy micsoda…
̶ Akkor is maga festette. Mikor kapta a Kossuth-díjat?
̶ Azt még az elvtársak adták.
̶ Azok is értettek valamit a festészethez, nem?
̶ Igen, de nem azért kaptam, amit máskor festettem, hanem arra, amit ők rendeltek. Termetes kévekötő lányok, asszonyok, izompacsirta munkásemberek, kohászok, forradalmárok meg ilyenek, hogy jól kifejezzék a nép erejét. Tanácsházák nagytermébe, kultúrházak előcsarnokába.
̶ Kocsmákba… vicc. Hámér? Egyébként mit fest?
̶ Hogy mit? Mindent. Mindig is azt mondták rám, hogy nincs önálló stílusom, nem találtam meg önmagam. Nem a francot. Itt vagyok e! Mit keressek még? ̶ A festő kissé fölizgatta magát: ̶ Nézze, én megtanultam a szakmát. Nem verem a mellem, de tudok rajzolni, feséket, ecsetet kezelni. Ha szépet látok, megfestem, csúnyát látok, gonoszat, lágyat, keményet, hamisat, őszintét, hát azt megfestem. Aszongyák, má majnem fénykép. Ha csörgerdező patak, ha hullámzó tenger, ha utcán a koldus, a gyerek, az anya… akkor azt festem meg. Magának van kedvenc festője?
̶ Kedvenc? Háááá, tudja, Munkácsi, Szinnyei, Székely Bertalan, ja és hát én keszthelyi vagyok és az Egri József meg a Balatont festette. Ja, és hát a Rippl-Rónai. Még nem gondolkoztam én ezen, de ha azt kérdi, ki a kedvenc festőm, hát akkor a Rippl-Rónai, na meg hát az Egri.
̶ Hát nézze, kedves korcsmárosné arany virág, ide a legjobb sörét, már megbeszéltük a világ dolgait, legalábbis, ami fontos abbú, de még nem ittam semmit.
Az asszony jót nevetett: ̶ Háhiszen nem is kért még semmit. Máris hozom a homályosból. Ez egy jó évjárat, bár a múltkorira is sokan esküdtek.
̶ Ejjóvót! Na, tudja, ha Munkácsi és Szinnyei Merse Pál, se Péter után abbahaggya, elmegyek, mint múltkor. De már a Székely Bertalannál drukkoltam, hogy na, mondjon még egy párat. És…
̶ És mondtam.
̶ Mondott. Az Egrinek is örültem, de a Ripplivel kihozott a sodromból. Na, nem úgy! Ennek örültem. Különben meg nem kérném, jöjjön el egyszer, nézze meg a képeimet. Ha eddig nem is találtam még magamra, persze akkor most már nem is igen lesz rá érkezésem, de azért azt ami van, szívesen megmutatnám.
̶ Engem? ̶ Az asszony megilletődötten kereste a szavakat. ̶ Szóval, hogy magához?
̶ Na meg ne rettenjen már. Nem vagyok én már uan legény. Képeket!
̶ Jó, jó! Értem én! És megtisztel vele. Ne, ne fizessen a sörért. Ez még azért van, mert ezzel az étlappal úgy meglepett, hogy még meghívni is elfelejtettem legalább egy… homályosra.
̶ Na, ugye? Látja-e? Azért mégiscsak csurran-cseppen nekem a munkámért. Mit gondul, hogyan húztam ki eddig, hogy ilyen vén legyek?
̶ Vén a fenét.
̶ Egészségére!
Ekkor kinyílott az ajtó s jött föl a lépcsőn egy harminc körüli férfi.
̶ Na, csókolom a kezét és akkor holnap bejövök…
A festő elindulva a kijárat felé elhaladt az érkező mellett.
̶ Kézcsókom, Ágnes asszony! Most jövök a sivatagból és egy homályosat kérek, még mielőtt feldobom, ami soha nem esik vissza. Na, persze a kőbányaiból, ha lehetséges.
̶ Csakis – válaszolt Ágnes asszony. – Egy életmentő Kőbányai homályos…
A festő megtorpant a lépcsőnél és félig megfordulva az asszonyra sandított. Amikor tekintetük találkozott, az széttárta a karját, jelezvén, hogy nem tehet róla, a kultúra néha magától terjed.