Egy hosszú úton ballag egymás után három alak,
Csak úgy nyeli lépteiket a kietlen salak.
Az első aprócska, de bátran néz maga elé,
Mintha ami gondja volt, most mindet elfeledné.
A középső görnyedt, orcája gondokba merül,
Rajt a ráncok hada pókhálóként szétterül.
A leghátsó magas, szeme réveteg,
A jó s rossz napokat idézi meg.
Míg kitartóan vívják az úttal való harcuk,
Alig észrevehetően cserélődik meg arcuk.
A középső hol hátrapillant, hol előrenéz,
De az elsőt homály fedi, a hátsót is csak ritkán éri fény.
Az elsőnek csak a hátát látja,
A hátsónak pedig hiába néz az arcába,
Az emlékeken kívül, bár ő tanácsért folyamodna,
Onnan leolvasni mást nem tudna.
A táj változó: hol kedves, hol rideg,
Egyszer meleg van, másszor hideg,
De ők csak mennek, alig néznek a lábuk elé,
Csak ballagnak az út vége felé. |