„Elindultam szép hazámból...”
Maróti László
B.Bélával 12 évesen találkoztunk először. Békés-Tarhoson a zenekollégiumban. Madarasi volt, de a mamája Pesten lakott a Ferencvárosban, így egy kicsit Béla is pesti fiúnak számított.
Igazából nem tudom megmondani, hogy valójában mitől lettünk tényleg barátok, de most, hogy hetven elmúltam, úgy gondolom, oka lehetett, hogy még a negyven fölött is tartottuk a kapcsolatot. Béla ügyeskedő, vállalkozó szellemű srác volt. Már 13 évesen dohányzott.
Békés-Tarhos. Kollégiumban éltünk, tanultunk és egyfolytában zenéltünk. Hihetetlen. Csodálatos volt. A közismereti tárgyakat délelőttönként csak négy órában intéztük el, hogy több idő jusson zenére. Maga az élet kissé hasonlított a katonaságra, hiszen huszonketten laktunk egy teremben, emeletes ágyakon. Volt ébresztő, takarodó, mosakodás, fürdés, sorakozó és irány a központi épület, ahol az étkezés folyt. Persze a lányok mind ott laktak, hogy ne kelljen nekik annyit gyalogolni, mi meg tapostuk a havat, vagy a sarat, vagy ami volt. A hálótermekben tehát rendszeresen tartottak tisztasági vizitet s az ágyakat is olyan símára kellett bevetni, mint a katonaságnál. Ez az élet nekem 1949 végén kezdődött, és 1954 nyaráig tartott. Akkor felvettek a pesti Zenegimnáziumba. Tarhoson tehát a legátkosabb ötvenes éveket töltöttem. Sztálin is akkoriban halt meg.
Azokban az időkben mindent versenyszerűen csináltunk. Vállaltuk, hogy ezt meg azt csináljuk, elérjük, teljesítjük és sok volt a felajánlás, hogy mindent jobban csinálunk, mint valaha s még a 100%-nál is többet teljesítünk. Persze ez sok ellenőrzéssel járt, hiszen ez csak így mehetett.
Soha senki nem élt vele, de egy vasárnap reggel erőszakot vettünk magunkon és korán felkeltünk Béla és én, hogy bejelentés nélkül meglepetésszerű vizitre toppanjunk be saját osztályunk lánytagjaihoz. Még mind az ágyában feküdt. Micsoda élmény volt. Szexuális terveink nem voltak, de valami Nagyot kellett tennünk. A lányoknak tényleg tetszett ez a képtelen esemény, páran fel is keltek és átvittek minket a tanulószobájukba, hogy a többi aludhasson tovább. Ott azután valami titkos szövetséggé alakultunk. Az lett a vége, hogy még aznap este, sötétedés után(!), kimegyünk együtt az erdőbe és cigarettázunk. 700 holdnyi erdő közepén éltünk. Korom sötét volt. A fák egymástól karnyujtásnyira nőttek, köztük meg sok volt a bokor. Emlékszem, hogy gondoltunk a tűzveszélyre. Persze valaki feljelentett minket. Elkapták a két főkolompost, a lányok meg hazafutottak. Béla kapott egy pofont akkor már gimnazista földijétől, akinek igazából a gondjaira volt bízva. Akkoriban vadászkürtösként tanult. Nem tudom, mikor váltott át klarinétra, illetve szaxofonra, de az már jóval a tarhosi idők után kellett, hogy történjen.
Azután Pesten folytatódott a kapcsolatunk. Telefonja még sem neki, sem nekünk nem volt, így aztán nem találkoztunk valami gyakran. Akkoriban többnyire találomra látogatták egymást az emberek, legföljebb a meglátogatott éppen nem volt otthon. Mégis, néha kijött hozzám Wekerlére Béla s ilyenkor hallgattuk az akkori normál fordulatú lemezeket, vagy zongoráztunk. Béla is tudott egy kicsit, de én akkoriban még kimondottan zongora szakos voltam. Kedvenc lemezünkön Kazal László énekelte a „Pyppo nem tudja” c. slágert, amelyen volt egy egészen fantasztikus szaxofon szóló. Ez mindíg felkerült a tányérra, ha Béla kijött hozzánk. Egy alkalommal, amikor már igen közel lehettünk az ötvenhatos eseményekhez, Béla is hozott magával egy lemezt. Soha nem felejtem el. A zenekar díszmenet indulókat játszott, de ezek mindegyike csárdásra épült. Az előadó zenekar neve már akkoriban is fantasztikusan hangzott:
Császári és Királyi „Frigyes Főherceg” 52-es Pécsi Gyalogezred Fúvószenekara
Valójában élveztük a hangzást, de legjobban a zenekar neve bűvölt el mindkettőnket. Azután Béla hazament én meg biztosan zongorához ültem, mert engem akkoriban úgy kellett eltépni a hangszertől. Nem tudom, hogy másnap-e, vagy csak napokkal később nyitottam föl újra a lemezjátszó fedelét, de a Kazal-lemez helyett igen nagy meglepetésemre az 52-es Pécsi Gyalogezred Fúvószenekarának lemezét találtam a korongon. Egy pillanatig örültem, hogy Béla nálam felejtette, dehát akkor viszont hol van a Kazal? Sehol. Eltűnt. Béla elvitte. Szinte hallottam hasfogós nevetését...
1956 után gyorsan múltak az évek. Bennem az a gondolat élt, hogy Béla a lemez elvitele miatt soha nem jelentkezik már. Na, hiszen nem pénzt vett el tőlem, hanem egy szaxofon szólót! Sok évvel később derült ki, hogy diszidált. A hetvenes évek második felében meghívó jött a Békés-Tarhosi Napok eseményeire. Családommal együtt boldogan mentem elébe a nagy élménynek. Békés városában szálltunk meg. Már az első este találkoztunk. Béla szólított meg. Persze nagyon örültem neki. Bemutattam a feleségemnek, két fiamnak. Nagy beszélgetések fokozták a környezet keltette gyermekkori emlékek és az egykori társak felismerésének izgalmait. Akkor már egy hatalmas, csupa bőr Plymouth kocsija volt. Mindenki a csodájára járt.
Azután 1977-ben, amikor én már elég jó pénzeket kerestem, jelentkezett a Béla. Amerikai katonai zenészként már régen tiszti rangot ért el és jó ideje Európában állomásoztak. Volt két évet Japánban is. Európában, Berlinben, feleségül vett egy német lányt s hamarosan kislányuk született, akit mi már 12 évesként ismertünk meg. Elmondta, hogy ők hárman eljönnének nyaralni Magyarországra. Próbáljunk kitalálni valami jó helyet. A szállodaiparban voltak kapcsolataink, meg azután két nyarat is dolgoztam a Tihany Motel éttermében. Először egy trióval az ú.n. Kis-Étteremben, majd ’67-ben a Nagyétteremben...akkor már kvártettel. Borravalót így is illett adnunk azért, hogy egyáltalán kapjunk szobát. Hármat is, mivel anyám és két fiúnk egy szobában laktak. Béla és én: örültünk egymásnak. Rengeteget beszélgettünk, bár, ha meggondolom, nekem nem sok mesélnivalóm volt, így szívesebben is hallgattam a Nyugatról jött katonát. Béla élvezte az életet. Semmi sem volt drága. Rossz szokása volt, hogy amikor már az éppen választott étteremben minden bezárt, mindenki elment, ő azonban még a zenekart sem akarta elengedni. Énekelte a nótákat egymás után. A zenészek tudták, hogy ebből nagy pénz lesz, de végül mégis nekem kellett szólni, hogy „Béla, rendezzük le a dolgot, hiszen a személyzet már javában túlórában van itt”. Volt, hogy magát a számlát, csak hogy legyen már vége, én fizettem ki. Azután napokig vártam, hátha eszébe jut Bélának, hogy a költségeket mégiscsak el kellene osztani. Egyszer-kétszer szólnom is kellett emiatt... Még meg sem fordult a fejemben, hogy 1980 nyarán már mi is nyugati irányt veszünk. Illetve inkább északit: Svédországban próbálunk szerencsét. Karácsonykor már Göteborgból hívtuk telefonon Béláékat. Attól kezdve tartottuk a kapcsolatot: én többnyire levelet írtam, mert azt midíg is szerettem, de Béla kényelmesen, csak telefonon jelentkezett. Ilyenkor inkább csak pozitív eseményekről számolt be, pedig tudtam, hogy a családon kívül egykori üzlettársával is sok marakodnivalója volt. Célzott rá, hogy az alaposan meglopta őt...
Ezekben a zavaros üzletekben és a szaxofon-szóló furfangos elvitelében valahogyan mindíg láttam valami összefüggést, de ezt soha nem fogalmaztam meg igazán. Egy alkalommal, amikor még nem volt szabad Magyarországra utaznunk, megállapodtunk Bélával, hogy találkozhatnánk valahol Európában. Kiderült, hogy ő éppen akkor autózik Madarasról Berlinbe, amikor én a feleségemmel éppen lent vagyok Ausztriában. Amstettenben. Az akkori telefonviszonyok persze még igen messze voltak a mobilok átkos, de sokmindent megkönnyítő világától, végül csak-csak tető alá hoztuk a találkozást. Rendes volt Bélától, hogy anyámnál összepakolt egy csomó ruhámat, cipőmet s még néhány fontos iratomat, kottákat is és elhozta nekem. Még akkor is azzal a régi Plymouth kocsijával jött. Kétajtós volt, de a csomagtartójába egy fél lakás belefért.
Úgy jött ki a lépés, hogy hiába választott egy kisebb, „nyugodtabb” határállomást, épp ezért ott a vámosok jobban ráértek s kifelé jövet alaposan átnézték a kocsiját. Ezért aztán éjfélre tolódott a találkozásunk. Akkorra persze még mi sem álltunk úgy, hogy lecseréljük a hat éves Zsigulit. Kikocsiztunk az autóbánig, s Bécstől számítva a második amstetteni lejárónál vártuk Bélát. Érdekes élmény volt. Nem is kellett sokáig várni. Béla megjött hatalmas kocsijával. Megölelgettük egymást. Átraktuk a sok holmit, amit nekünk hozott. Olyan illat áradt a csomagtartójából, amely az egyik legmagyarabb illat: egy nagy zsák zöldpaprika. Adott is pár darabot. Azután:
- Na, ezt nézd meg, mit vettem. - A hátsó ülésről jókora tokot vett elő. Gondoltam, hogy nem klarinét, mert annál nagyobb volt. A csomagtartó tetején kinyitotta. Gyakorlott kezével pillanatok alatt összerakta a hangszert, pedig csak a hold világított. És akkor ott, a Wien-Linz autóbán amstetteni lejárójánál az útszélen hatalmas, öblös, de szívszaggatóan szomorú hangon felhangzott a tárogató:
„Elindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztem félútamról,
Szememből a könny kicsordul...”
A tárogató magyar hangja betöltötte az esőre hajló amstetteni éjszakát. A hold egy átlátszó felhő mögül nézett le ránk. Sokat látott már, de ehhez hasonlót még soha.
Nos, ez is Béla volt. Bejárta a világot. Sokat látott és ilyen-olyan élmények részese lett. Sokszor volt bajban, sokszor volt gazdag. Még egy Budapesten megrendezett EB szponzora is volt. A sok csavargás után végül Madarason vált meg az élettől és senki nem tud biztosat, hogy miért...
Göteborg, 2009.
vége |
