Bajusz Ferenc sovány, alacsony ember volt, nevéhez méltóan dús bajusszal volt megáldva, apró kecskeszakáll és sűrű szemöldök is színesítette még az ábrázatát. A teremtő csupán a feje tetején spórolt, merthogy – minek is szépítsünk – Bajusz Ferenc kopasz volt, ahogy mondani szokták: a Nap a feje búbján gyönyörködött magában. Buja szemöldöke alatt a nagy, barna szemek rezignált nyugalommal nézték a világot.
- Furcsán vagy te összerakva – mondogatta neki barátja, Öszme Gyula, a pataki vadőr. Különösen festettek ezek ketten: bizony minden száj mosolyra húzódott, ha megjelent valahol egymás mellett az apró, vézna Bajusz és a hatalmas, tenyeres-talpas Öszme. És ehhez még hozzájön, hogy nemcsak külsőleg különböztek egymástól: míg Öszme a racionális, gyakorlatias, szókimondó, néhol már-már nyers modorú emberek hadseregébe tartozott, addig Bajusz csöndes-bús, filozofikus – mondjuk így – művészlélek volt. Mégis, valami különleges módon nagyon ragaszkodtak egymáshoz, a férfibarátság jeltelen, ám elszakíthatatlan kötelékével.
Bajusz gyakran járta a területet puskával a vállán. Ritkán lőtt. Öszme ugratta is gyakran:
- Te, ne vidd el a puskát, csak fájdítja a hátad! Vigyél inkább egy könyvet, azt’ olvass föl az őzeknek!
Hát igen, a könyv. Bajusznak ez nagy-nagy szerelme volt. Öszme, mikor meglátogatta őt odahaza, sóhajtozott is néha:
- Egyszer rád dől ez a rossebsok könyv, azt’ betemet, Ferikém! Veszélyes a tudomány, hallod-e.
Bajusz csak mosolygott a bajusza alatt. Öszme találomra leemelt egy könyvet – Ünnepnapok volt a címe - , belelapozott, aztán rásandított Bajuszra:
- Ide figyelj, nem vagy te valami rokona ennek a Széchenyi Zsigmondnak? Ez a szemöldök, hallod-e. Gyanús vagy te nekem, Feri, titkolsz te valamit. Habár a haja... Neki van…
Volt még egy dolog, amit Öszme sosem hagyott szó nélkül, mégpedig ha Bajusz megjelent a vadászház előtt ütött-kopott, öreg UAZ-ával.
- Rossz helyre jöttél, ez nem a roncstelep – mondogatta a testes vadőr - , mér’ nem cseréled már le ezt az ócskavasat? Emmá’ csak hörög, mint a haldokló rosseb.
- Tudod jól, Gyula – szólt csendesen Bajusz – hogy bent a városban csak busszal járok. Csak ha ide jövök, akkor fogom be ezt a vén lovat – mosolygott. - Nincs szívem lecserélni, hozzám nőtt, sőt, nevess csak ki, de én szeretem ezt a kocsit! Hogy is mondjam, ez az autó nálam a vadászat első állomása. Mondjam így: ez már egy kis erdődarab.
- Bolond vagy te, hallod-e – morgott Öszme -, de hát köllenek a bolondok, mer’ túl szép lenne a világ nélkülük…
Augusztus végi délután volt, mikor befordult Bajusz UAZ-a a pataki vadászház elé. Öszme már várta barátját:
- Mér’ nem jöttél szamárháton, hallod-e. Kiszaladnak a bikák az erdőből, ha meglátják ezt a csotrogányt. Idén elmarad a bőgés, asszem.
- Irigykedsz, Gyuszikám, tudom. De ne félj, ha meghalok, rád hagyom ezt a kocsit.
Hogy Öszme mit válaszolt erre, azt inkább nem írom le.
- Gyuszikám, kiülök a Tölgyes-lesre – szólt Bajusz -, nézelődöm, meg hallgatózom egy kicsit, hátha… Szeretem ezt a nyárvégi hangulatot. Amikor már közeleg az ősz. Nyugodt. Finom.
- Az. Finom. A pacal, az a finom, nem az ősz.
- Na, jövök majd, Gyulám, szervusz – lengette meg a kalapját a vézna vadász.
- Te, Feri…
- Tudom, a puskát minek viszem. Megszokás, Gyulám, megszokás – és visszakacsintott vadőr barátjára.
Már majdnem éjszakába hajlott át az este, amikor Öszme utána ment Bajusznak a Tölgyes-leshez, merthogy ilyenkor már rég vissza szokott jönni. Bajusz egészen úgy festett, mint aki alszik: feje a les oldalának dőlve, karjai elernyedve. Csak a nyárvégi-őszeleji csillagok őrizték első óráit – örök álmának.
Öszme Gyula bácsi meséli ezt el nekem a pataki vadászházban, odakint dermedt téli este van. Pattog a tűz a szobában, és narancssárga szellemtáncot fest az agancsok köré. Gyula bácsi feláll, kimegy a ház elé. Utána nézek. A ház előtt egy öreg, ütött-kopott UAZ áll, ahhoz lépdel. Megáll előtte, nézi. Mintha meg is simítaná, de ezt nem látom biztosan. Aztán kivesz az ülésről egy tarisznyát és behozza a házba. Becsukja az ajtót, leül. A tarisznyából egy rongyos füzetet vesz elő.
- Ez a Ferié volt. Nem is tudtam, hogy verseket is írt. Sose mondta. Ebbe a füzetibe’ vannak e. Ez az utósó. Figyelj. Ezt pár nappal, hát, az… előtte… azelőtt írta. Figyelj csak.
És lassan, tagoltan olvasni kezd:
„Parázsnyi lüktetés. Ennyi volt. Ennyi csak.
Belémült csendeknek erdőnyi árnyéka.
Születünk bömbölve, meghalunk hallgatag.
A többi csak koboldok citerajátéka.”
Elhallgat. Rám néz. Aztán megint maga elé.
- Rosseb tudja, de ez a parázs, meg a citera meg minden…ez … szép. Ugye, szép?
Választ nem vár, fel se néz, és látom, hogy egy kövér könnycsepp szalad le cserzett képén.
Csendesen felállok, és kimegyek a ház elé. A jeges szél arcomba csap, megremegek, összébb húzom az ingemet. Szemben a csupasz fák fekete ujjaikkal mintha az ég felé mutatnának.
 |
