| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Hölgyek! Urak! Tessék! Lehet! Ideje:: 01-10-2010 @ 06:10 pm |
|
|
|
|
Hölgyek! Urak! Tessék! Lehet!
Hallgassák a történetet!
Olcsón mondom,
olcsón adom,
Még szivesen le is írom.
Hölgyek! Urak! Tessék!
Lehet!
Hallgassa meg a versemet
Aki búra vigaszt keres:
Ára csak egy
meleg leves!
Erdőlepte hegyek között,
Hová nap is
ritkán sütött,
Megérkeztem és leültem,
Vigan az evéshez
kezdtem.
Lelkem, tüdőm megtelt régen
Illattal a rengetegben;
Így élek
már évek óta,
Ilyennek hozott a gólya.
Az én zeném madárének,
Vagy
égzengés. Mitől féljek?
Barátom van hegyen, völgyben,
Fáktól árnyas
rengetegben.
Végre! Csakhogy rádtaláltam:
Őzet láttam,
megcsodáltam.
Pedig mennyit láttam eddig,
Megcsodálom mégis mindíg.
Ám
egy nap az erdőszélen
Fa tövében ittam, ettem,
Zajt hallok, hát
felpillantok:
Társaságot lovon látok
Közeledni éppen arra,
Ahol ültem
már jóllakva.
Úgy gondoltam, hogy megbúvok
Egy fa mögött, honnan
látok
Mindent jól, hogy kifélék ők?
Talán hozzájuk
szegődök.
Úgy is tettem, s amit láttam,
Talán éppen erre
vártam:
Felderített, hát kiléptem,
S őket eképp
köszöntöttem:
Üdvözöllek hölgyek, urak! –
Így kezdem el, s ők megállnak
-,
Ismerem jól a környéket.
Segíthetek? – kérdem őket.
Válaszukat már
nem hallom,
Így történt! Így, ahogy mondom!
Eső szakad, villám cikáz,
Istenem! A hideg kiráz!
Hölgyek! Urak! Mindahányan!
Csak utánam!
Ott egy ház van!
Fogadó az, s mily’ szerencse,
Hogy közel van és nem
messze!
Így kiáltok, s lóra kapok,
Szép hölgy mögé
felpattanok.
Itten jobbra, most meg balra!
Átázott rajtunk a ruha.
Ím e
lejtő, erre megyünk
Hölgyek! Urak! Gyerünk! Gyerünk!
És így szólok: szép
hölgyecske
Kapaszkodjék jobban! Erre
Megfordul, hogy átölelje
Derekamat. Oh! A keble!
Hozzám szorul, s szipog nagyon.
Kedves
lovag! Jaj, de fázom!
Mi baj? – kérdem – s mondja sírva:
Ruhám a víz
általjárta!
Levetkezhet majd, ha végre
Fogadóba megérkezve
Ki-ki
szobájába megyen!
Egy kis türelemmel legyen!
Így az idő úttól útig
Jól
eltelt a fogadóig.
Megérkezvén – vesd el magad! –
Mind a fogadóba
szalad.
Én a lánnyal, s csomagjával,
Csűrbe ugratok a lóval.
Illatos a
száraz széna,
Itt az eső nem áztatja.
A lováról, kedves
hölgyem,
Engedje meg. Lesegítem.
Ekkor a lány, naív
szentje,
Megkérdezi, vedkezhet-e?
Igen – mondom -, csak nyugalom,
Arra
hátul, úgy gondolom,
Lesz a legjobb, s máris kapja:
Ime, itt a száraz
ruha!
Uramisten! Jól nézek ki!
A lány elkezd levetkezni.
Háttal nekem,
ilyen pőrét!
Törölgeti vizes bőrét.
Törölgetem én is gonddal,
No, meg
azzal a kis ronggyal,
Amit éppen kéznél lelek,
S így súgom el amit
merek:
Mivel én is bőrig áztam,
Levetkeztem, hogy szárítsam
A ruhám, s
így arra kérem,
Ne forduljon meg, ha szépen
Megkérem, tán ezt
megteszi,
Ne! Hát talán félre érti?
Megfordul és szendén
rámnéz,
Mosolyával meg is igéz!
No, de arcom pír lepi el,
Folytatom hát
más rímekkel.
Képzelhetni, miként esett:
Csak egyképpen
végződhetett.
Aztán, mire már mindenki
Átöltözött, s vacsorázni
Ültek
körül minden asztalt,
Mit a gazda felmagasztalt:
Galamblevest, tyúkot,
libát,
Rajna vidék legjobb borát
Ették-itták töméntelen.
A látványtól
megéheztem.
Gondolkoztam: mily’ furfanggal,
Mily’ csellel és
ravaszsággal
Szerezhetnék némi étket,
Italt és egy jó
fekhelyet?
Hölgyek! Urak! Hát, szerencse –
Kezdem kicsit
reménykedve -,
Hogy az úton találkoztunk,
S ím, e házba
eljuthattunk.
Az ám! – szól egy ifjú, délceg –
Komám, ne légy olyan
félszeg!
Ülj le közénk, ide pajtás!
Jobban esik úgy az ivás!
Jobban, de
csak akkor, hogyha
Telve van az ember gyomra! -
Úgy-e, urak – mond az ifjú
-,
Megérdemli ez a fiú,
Hogy, mert minket így megmentett,
S áznunk
tovább már nem kellett,
Jóllakhassék, egyék, igyék,
S velünk töltse el az
estét?
Megérdemli! – helyeselnek,
S szorítanak még egy helyet.
Hé,
fogadós! – így kiáltnak –
Tálat, kupát a fiúnak!
Hej, a gyomrom jól
megraktam.
Nem fért már több, úgy jóllaktam.
Kivártam a jó
alkalmat,
Hogy, ha lehet, hallgassanak.
Telt kupámat
fölemeltem,
Felálltam és illendően
Köhintettem, hogy egy
percre
Figyelmüket kérném, mire
Szinte csend lett, erre vártam
És
középre kiballagtam.
Hölgyek, urak! Meghálálom,
Hogy
megtölthettem a gyomrom.
Üljetek csak kényelemben
Mind ahányan vagytok, s
szépen
Elmesélem rímbe szedve,
Hallgassa, kinek van kedve,
Hogy mi
történt messze innen
A távoli Amiensben!
Rímet is tudsz? Derék
fickó!
Tudok, miből tanulni jó!
Tanulságos történetek.
Míg a felhők
szétszélednek
Megpróbálom hölgyek, urak,
Jó társát adni a
bornak.
Minden szóra jól emlékszem
Amit elmondok e versben.
Igaz volt,
hitemre mondom!
Hogyha kell, hát le is írom.
Történt,
hogy egy pap érkezett
Amiensbe, s megéhezett,
No meg úgyis este volt
már,
Aludni tért minden madár.
Ha a templomot megleli,
Egyszerű lesz
megtalálni
A pap-lakot a közelben.
Nem nehéz ez Amiensben.
Eltalált a
pap házához,
Odalépdelt az ajtóhoz,
Bekopogott, s arra
kérte
Szolgatársát, hogy engedje
Ott tölteni az éjszakát,
Pihentetni
fáradt lábát.
Úgy is történt. Az nem kérdi,
Mivel fogja
meghálálni?
Megkínálja öreg borral,
Hogy így bánjon el a porral
Mi az
úton rárakodott,
S papunk torkára száradott.
A szakácsnét előhívja:
Ne
legyen most egyéb gondja,
Mint a vendég kivánsága!
Hadd múljék a
fáradtsága!
Bíz, a pap, ha tudta volna,
Hogy a vándor vígan birja.
Fiatal még, s meg kell hagyni,
Kedve lenne eljátszódni.
Hiszen látja:
a szakácsné
Oly’ fiatal, el se hinné,
Hogy állja a szolgálatot:
Egy
iszákos, öreg papot?
Mert az iszik nyakra-főre,
Hadd legyen a serleg
telve!
Majd ráfizet, megmondhatom,
Igyék vígan, én rá hagyom!
Lám, a
vendég tartózkodik,
Borhoz jó sok vizet iszik.
Persze úgy tesz, mint a
részeg:
Álmosságot szinlel, ’sz méreg!
Az ám a bor minden
cseppje.
Zsibbadást visz az erekbe.
Szűz Máriám! Az egekre!
Milyen
volna szégyenszemre
Megudvarolt nő ágyában
Szégyenletes pirulásban
Jobb
sort várni, csak kínlódni,
Tehetetlenül piszmogni?
Ám a gazda – az időben
Ő volt a pap Amiensben –
Részeg volt már, alig látott,
Szeme szinte
leragadott.
Így szól egyszer: legyen vége!
Menni kéne, hogy
reggelre
Kialudjuk amit ittunk!
A pincében van még borunk!”
Ezzel
kurjant: Asszony! Jer be!
S ruháit már ott veti le.
Nem néz semmit: se
vendéget,
Sem a papi bölcsességet.
Levetkezett majd pucérra,
Remegett a
ronda hasa.
Jön az asszony, s amint látja,
Tátva marad a szép szája.
El
is pirul – Isten látja -,
Hányás környékezi, bántja.
Ó, jó uram! Jöjjön
szépen!
S gondolja: A tűz emésszen!
Menjünk, gyerünk puha ágyba! –
Így
folytatja hangos szava.
Aztán ránéz a vendégre,
Csillog, villog tüzes
szeme.
Ám, meglódul a ház ura,
Bevezeti a szobába,
Rálöki a puha
ágyra:
Maradj veszteg!- ezt gondolja,
S vissza mén a fogadóba.
Tudja,
hogy a vendég várja,
Persze, hiszen látta rajta
Mint remegett már a
szája.
Várta, mit hoz az éjszaka.
Nem csalódott ez sem, az sem.
Nem
pihentek egy órát sem.
Minek mondjam, hogy volt, mint volt?
A pap aludt,
fújt és horkolt.
Ők meg hancúroztak, ettek,
Még hangosan is
nevettek.
Szórakoztak, hisz tehették:
A pap aludt, mint a
medvék.
Reggel felé aztán, végre,
Ki-ki elment a helyére
Jót aludni,
kellemeset.
Berekesztem itt a verset.
Még csak annyit mondok néktek,
Soha el ne feledjétek:
Hallottátok, ez is példa:
Az igyon csak, aki
bírja!
Igyunk akkor! Én még bírom! –
Kiált egy úr – Itt a
borom!
Koccintsátok hozzá gyorsan
Serlegetek azon nyomban!
Így
történik, s iszom én is,
Ne feledjem! Iszik ő is,
Kivel nem rég csűrbe
érve
Történt...no, de most már félbe
Hagyom, mert majd később
néktek
Úgyis mindent elmesélek.
Rákacsintok hát a lányra,
Kifehérlik
szép-gyöngy foga.
Csókot int az asztalon át,
S pír lepi el szép
orcáját.
Jaj fejemnek! Nagy a gondom,
Mert az az úr ott a padon
Mellette ül, s észre veszi,
Hogy a leány kinek küldi
Csókját és a
pirulását.
Ejnye – mondom – a nemjóját!
Ebből baj lesz, vigyázz
pajtás!
Úri lány ez, nem vadhajtás!
Az az úr talán az apja?
Segíts
rajtam Szűz Mária!
Ments meg engem haragjától,
Két szeme
szikrázásától.
Hisz kezdettől tudom: ő a
Társaság
paracsolója!
Nagy úr lehet, az már biztos,
Úgy látom, hogy
szörnyen morcos.
Meg is szólal – most lesz végem! –
Uram Isten! Segíts
nékem!
Csend is termett, mind elhallgat,
Megáll szájukban a falat.
Így
szól: Mondd csak kedves lányom,
Szeretitek egymást? Látom,
Csókot dobtál a
fiúnak.
Ám a leány pirul, s hangnak
Nyoma sincs a piciny szájon.
Hogy
segítsek most a bajon?
Cserben hagynám tán a leányt?
Hogy kerüljem el
botrányt,
Mi a fejem fölött lebeg? –
Egész testem beléremeg!
Ilyen
gondolatok járnak
Fejemben, s a kisleánynak
Intek, hogy csak mondja
bátran,
S ím, megszólal szendén, halkan:
Ismerem őt, s ő is
engem.
Mikor jöttünk, megkedveltem,
Mivel olyan készségesen
Segített,
hogy levetkezzem.
A ruhánkat, mely átázott
Levetettük, s míg
száradott,
Összebújtunk a szénában.
Mondhatom, hogy jó szorosan.
Hogy
a szentek némítsák meg –
Gondoltam – Oh, bolond gyermek!
Ám az apa nem
szól, hallgat,
Aztán hümmög, majd bólogat.
Végül így szól: Urak!
Hölgyek!
Ti it ma még ünnepeltek!
Én úgy érzem, de csak
várjunk,
Mesélj, fiú, mi hallgatunk!”
Torkomban egy hang sem
terem,
Iszom egyet, hogy a merszem
Visszatérjen és új mesét
Kezdhessek
el...a mindenét!”
Nos, úgy látom hölgyek, urak,
Hogy a felhők
elvonultak,
Kigyulltak az égi fények,
S vége már a csúf időnek.
Akkor
kérlek, hallgassátok,
Még egy mesét megpróbálok
Elmondani rímbe
szedve,
Jobban múlik majd az este.
Szól az apa: Csak okosan,
Elmésen,
de óvatosan!
Legyen neki sava, borsa... –
A szót most egy hölgy
folytatja:
S hogy a hölgyeknek is tessen,
Hozzá édes mézet tegyen.
Így
lesz egyben sós és édes,
Csípős, tehát formás a vers.
Így lesz rendjén! –
mondják mások
És szól az úr: Hallgassátok!
Elcsitulnak akkor
szépen,
Kinek-kinek serlegében
Meghal a bor, semmivé lesz,
Csend van. A
szél sem lengedez.
Hölgyek, urak, figyeljetek!
Amit néktek
elmesélek
Most volt nem rég, ez is éppen
A távoli Amiensben.
Történt
szeles, hideg télben,
A zimankós decemberben,
Hogy egy lovag és
lovásza
Bajvívásból futamodva
Megérkezett este felé,
S jó papunkat
felkeresé,
Kiről immár elmeséltem:
Jó pap volt ott,
Amiensben.
A lovász, egy furcsa alak,
Ő roskad a terhek
alatt.
Nem kell istráng, hogy vezessék,
Utonállók elkötötték
Lovaikat
már egy hete,
Nincs rá gondja, nyergeljen-e?
Hiszen nincs mit, ezért
állnak
Fogvacogva, hogy a pap-lak
Adjon szobát nyugovásra,
No, meg
étket jóllakásra.
A lovagnak egy hóbortja
Volt csupán: ha már
elhagyta
Szája szélét egy esküvés –
Egy lovagtól ez nem kevés!
–
Megtartotta, amit igért,
Mert a harci szerencséért -
Mint kabala -,
könnyek között
Önmagának megesküdött.
A pap nem rég jól
megjárta:
Okult rajta, s azt firtatta,
Honnan jönnek, s meddig
lesznek,
Útra tovább mikor kelnek?
Egy éj csupán, így a lovag,
Erre a
pap előballag,
Mert, hogy eddig ablakon át
Alkudoztak fertály
órát.
No, s ha netán úgy fordulna,
Mint azt nem rég szolgatársa
Tette
véle - fizetetlen
Csúffá tette a becstelen -,
Megalkuszik a
lovaggal,
Szállást, kosztot hogy, s mi móddal
Fizet, térít és ha
pénzben:
Aranyban-e, vagy ezüstben?
Ej! Jó uram – szól a lovag -
,
Megfizetek, s nem lész harag
Közöttünk, ha eltávozunk,
S a pénzemért
jócskán kapunk.
Megegyeznek igaz módra,
Békerülve meleg várja
A két
elcsigázott vándort.
Gyorsan! Gyorsan, egy kupa bort!
A pap hívja a
szakácsnét,
Szolgálja ki a vendégét.
Jön is nyomban, tesz, vesz,
szalad,
Keze tétlen so’sem marad.
Hoz két féle pástétomot,
Kacsát,
csigát és citromot.
Bort is hozna, de a jó pap:
Bort itt többé vendég nem
kap!
S hogy a vendég meg ne lássa,
Titokban int, vigye vissza..
Víz
kerül hát az asztalra..
A lovagnak ihatnékja
Támad éppen és úgy
véli,
Hogy a serleg vízzel teli.
Fohászkodik keserveset,
Elmondja az
összes szentet.
Tán jó uram sértegetni
Akar, vagy tán
viccelődni
Szottyant kedve épp ma este?
Ezt a gyomrom nem veszi
be!
Hogy egy lovag vizet igyon?
Ez már mégis csak borzalom!
Megmondtam,
hogy megfizetek,
S nem lész harag, ha elmegyek!
Bizony így volt, szól a
lovász,
És kezével mind hadonász.
Hozzál bort, ordít a lovag,
Mert
kardommal széthasítlak!
Ejnye, lovag. Ez a hála?
Mozdul a pap tátott
szája.
Szent házamba béfogadlak,
Ételekkel jóltartalak,
S te meg fújsz
és káromkodol,
Fenyegetsz és hadonászol?
Megalkudtunk igaz módra,
Szól
a lovag, hogy a hála
Nem marad el, s ha már így, hát
Adja étkéhez a
borát!
Gondolkodik a pap, s várja,
Mit súg majd az őrangyala?
Semmit. A
jel erre mutat:
Nem szól semmit. Mélyen hallgat.
Ám a lovag szörnyű
módon
Feldühödik, s azon módon
Kardot ránt, s a papra
ordít:
Széthasítlak! – a pap vonyít.
Jaj, lovag úr, az
Istenre!
Megesküszöm minden szentre,
Hogy mit szeme, szája kiván,
Nem
múlik majd semmi hibán,
Odaadom, teljék kedve:
Esküszöm az Úristenre!
S
mint egy égi jóváhagyás,
Csengettyű szól, majd kopogás,
A szakácsné
húgocskája
Jött meg éppen: a munkája
Felolvasni a
grófnénak,
Hölgyecskéknek, udvarlóknak.
Tanult, csinos leány,
nagyon,
Tizenkilenc múlt a nyáron.
A lovag most nagyot bókol.
Az érkező
látványától
Feled papot és haragot,
Hüvelyébe be a kardot!
Mintha épp
csak vicc lett volna.
Azon nyomban kigondolta:
Eljátszik az
esküvésén,
Túljár majd a vén pap eszén.
Szemét le sem tudja venni
A
szép lányról, úgy követi
Annak minden mozdulatát:
Tátva felejti a
száját.
Látott ő már sok szép hölgyet,
No, de ilyent, ilyen
szépet?
Nem látott még életében.
Legalábbis igen régen.
Nagy merészen
kezet csókol,
Lovaghoz méltóan bókol.
Elmondja a nevét sorba:
Szigorú
Jean de Mimosa,
S hány fej hullott már a porba,
Mert a kardját
meglóbálta.
Üdvözlöm önt, bátor lovag,
S ha Szigorú is, a harag
Engem,
remélem, nem illet?
Tegyen erre igéretet –
Szól a lány, s a szeme
ragyog,
Hová gondol? Szinte dadog
Most a lovag és megtoldja
Felelőtlen
esküszava:
Oh, ne féljen egy cseppet se’
Megesküszöm minden szentre,
Hogy mit tőlem kér, vagy kiván,
Nem múlik majd semmi
hibán,
Teljesítem, teljék kedve!
Esküszöm az
Úristenre!
Köszönöm, hogy megesküdött,
Ím’, az óra éjfélt
ütött!
Bátor lovag, jó pihenést,
Szép álmokat, szép ébredést –
Mondja
a lány, s máris bement
Szobájába, s levetkezett.
Öltözött
hálóruhába,
Lefeküdt a puha ágyba,
Így várta meg jó tündérét,
A szép
álmot, csodás mesét.
Ezen közben, vajh, mi történt?
Bort isznak
ott kint, pont miként
Megalkudtak, eskü árán:
Hozza a pap borát,
várván
Kivánságát a lovagnak,
Meg a kövér lovászának.
Hoz is jócskán
ebből, abból,
Édesből, meg savanyúból.
A lovag már elmesélte
Kalandjait
tőről hegyre;
Olyant is, mi nem történt meg,
Ő volt mindenkor a
délceg.
Aztán gondolt egyet: hé, te!
Lefeküdhenénk, elvégre
Későre jár,
már bódulok,
Én is csupán ember vagyok!
Eldülöngélt a pap
mellett,
Közben sokat botlott, csetlett,
De a pap csak
megkerülte,
Lámpást tartva elvezette
Szobájába a lovagot,
El is
köszönt amint tudott.
Ám a lovag, úgy ahogy volt
Ágyra dobván magát
rikolt:
Hát ez meg itt? Mit gondolsz te?
Ilyen ágyra feküdjek le?
Harcokban megfáradt testem!
Ilyen ágyba nem fekhetem!
Kemény,
mint az utca köve:
Hat párnával rakjad tele!
Erre a pap: lovag
uram,
Könyörüljön szíve rajtam!
Ne könyörögj beste vénje –
Szól a lovag
– Az Istenre
Megesküdtél! Lódulj, szaladj!
Párnáiddal el ne maradj!
A
pap sápad: ilyen szégyen!
Hisz ő a pap Amiensben!
Jött-ment lovag! Hogy
teheti,
Hogy őt így megszégyeníti?
Persze nem szól, fél és sunyít,
A
szakácsné jön és segít
A párnákkal. Hadd tegye le!
Lovag uram! Itt van!
Vegye!
A pap, hogy már legyen nyugta,
Kis gyümölccsel megkínálta
A
lovagot, de az ordít:
Várj még! Ne menj! Maradj csak itt!
Emlékszel-e, mit
igértél
És, hogy mire esküdöztél?
Persze, uram – mondja a pap –,
Jól
tudja, hogy mindent megkap!
Most hát hívd a szépek szépét,
Lovászomnak a
nővérét!
Akkor aztán lepihenhetsz,
Reggelig már úgysem
kellesz!
Nahát, ez már bűnnek is nagy! –
Szól a pap – Még mindíg itt
vagy?
Förmed rá a gonosz vendég
És kiált, hogy ihatna még.
Gyerünk!
Gyerünk! Ne gondolkozz!
Uram kérve kérlek, oldozz
Fel engem az esküm
alól,
Szívem fáj a haragodtól!
Sóhajt a pap, s tényleg elmegy:
–
Nekem mostmár minden mindegy.
Szegény lány, s a szép nővére!
Hogy
lehettem ilyen dőre?!
Kopog, benyit a leányhoz,
S mondja néki, a
lovaghoz
Igyekezzék most, iziben.
Úgy, ahogy van! Csak siessen!
Így
szól a lány: jól van. Megyek.
Ne félj, Atyám. Én sem félek.
És a pap a
szakácsnéhoz: –
Te a lovag lovászához
Menj, hogy véled töltse
kedvét!
Sír az asszony. Törli könnyét.
Könnyelműen esküdöztem –
Így a
pap –, most mi lesz vélem?
Eközben a leány felkelt,
A folyosón
végig lépdelt;
Rajta csupán hálóinge,
A lovaghoz így kopog be.
Az meg
ugrik örömében,
Hogy a leányt látja, s éppen
Akarná már símogatni,
De a
leány megelőzi:
Kedves lovag, emlékszik-e?
Megesküdött az Istenre,
Hogy
kérésem, kivánságom
Teljesíti bármi áron.
Arra kérem, ne
feledje
Igéretét. Üljön csak le.
Úgy és mostan ne mozduljon.,
Üljön
veszteg. Föl ne álljon!
Hálóingem, ha leveszem
És itt állok mezitelen,
Nézzen csupán. Ez nem álom.
Öntől lovag, ezt kivánom.
Szép hölgyecske,
megesküdtem
És szívesen teljesítem
Amit kér, vagy amit
kiván:
Megigértem. Számíthat rám.
A lovag ül, s a leányka
Vetkezni
kezd, ahogy mondta.
Lassan húzza inge szélét,
Megmutatja fehér
térdét,
Majd a combját, szép oldalát,
Hátát és a formás farát..
Azután
a haja bomlik,
Mezitelen így vonaglik.
Aztán így szól: jó
lovagom,
Másodiknak azt kivánom,
Vetkezzék le ön is gyorsan
Csak egy
ingre. Na? Hadd lássam!
Ez már igen – ezt gondolja
A lovag. Le kard és
csizma!
Egy perc nem sok, készen terem.
Lovagom! Ön tetszik nekem!
És a
lovag nagyon boldog,
Térdig érő ingben topog
Várva már a
harmadikat,
Mit a leány tőle várhat.
Egy van csupán – úgy gondolja
–
Ezek után nincs más hátra,
Csak, hogy ágyba feküdjenek
És reggelig
szeressenek.
Remeg, reszket már a vágytól,
Mit hall majd a lány
szájából?
A leány szól: kedves uram
Melegítse meg a lábam,
Majd a
combom, de csak szépen
És máshová jaj, ne merjen
Nyulni! Tehát ezt
kivánom,
Egyelőre ezt akarom.
Fáj már, fáj a lovag feje,
Szinte
kicsordul a könnye.
Halántékom majd szétpattan!
Mikor leszünk már az
ágyban? –
Magában ily’ fohászt rebeg,
Keze a lány combján
remeg.
Drága hölgyem, fehér madár!
Megőrülök, nem birom már!
Feküdjünk
le puha ágyba,
Igérem, hogy meg nem bánja!
Könyörüljön, görcsöt kaptam,
Szép hölgyem, segítsen rajtam...
Ejnye, lovag, efeledte?
Megesküdött,
s azt igérte...
Tudom, hölgyem, jól emlékszem,
Esküszóval
megigértem,
Hogy mit kiván, teljesítem.
Szavam állom! Forr a
vérem!
Szükség is lesz meleg vérre,
Szól a lány ingét felöltve.
Nohát
akkor, jó lovagom,
Az utolsó kivánságom
Teljesítse, s ne
feledje,
Elvész minden szerencséje
Esküvését ha megszegi,
S kérésem
nem teljesíti!
Hallja tehát: így, ahogy van,
Egy szál ingben, azon
nyomban
Szedje össze a cók-mókját,
Takarodjék, s papunk
házát
Messze-messze elkerülje!
Soha meg se közelítse.
Szaladjon a
lovászáért,
Menjen ő is! Kár a szóért!
Nincs menekvés eskü alól,
Egy
perc alatt ki a házból!
Jaj fejemnek, jaj mit tettem?
Felelőtlen
esküdöztem!
Így a lovag és lovásza
Ajtó előtt toporogva
Kint a hóban
öltözködött,
Ruhát öltött, kardot kötött.
Fej-lehajtva mentek,
mentek,
Fáradtabban, minthogy jöttek.
Róttak útat szélben,
fagyban
Megcsúfoltan. Kikacagtam
Én is őket, szegényeket,
S bezárom a
történetet.
Ebből ti is okuljatok,
Hölgyek, urak, s tanuljatok,
Hogy ki
igér, jól vigyázzon,
Eskü előtt gondolkozzon!
Senki ezt el ne
felejtse,
A versemnek itt a vége.
Nos, nem mondom, szól az
apa,
A két bolond jól megjárta.
Megérdemelte a vesztét:
Állhatta az
esküvését.
Hűvös volt a fogadtatás,
De hidegebb a búcsúzás!
Igyál
dalnok serlegedből!
Torkod száraz a sok rímtől.
Hanem mostmár elég
mára
A meséből, s térjünk vissza
Arra, amit én igértem,
Hogy ünneplünk
még ez éjen.
Megigértem, s amit mondtam,
Esküszöm, jól
meggondoltam.
Azám! – mondják többen erre,
Kiváncsian körbenézve.
Ők is
isznak. Mind azt várja,
Mi lészen az ünnep tárgya?
Figyeljetek szép
hölgyeim,
Kedves urak, barátaim! –
Szól az apa – , s
körültekint,
Fogadósnak új borér’ int.
Ha bánkódnék, rosszat
tennék,
Ezzel úgysem segítenék
Azon, ami már megtörtént,
Hogy és
miként? Már megtörtént!
Hisz a lányom elmesélte,
Hogy a fiút
megkedvelte,
Mert, hogy néki kint a csűrben
Segített a vetkezésben.
Na
és közben? Halljam, lányom.
Közben mi volt? Alig várom,
Hogy elmeséld, mi
a vége?
Történt más is? Halljuk végre!
Arcom égett a
szégyentől,
Segítséget az Istentől
Vártam csupán – gyenge vígasz
–
Bajban vagyok, az már igaz.
Igen – sóhajt szendén a lány,
S szól az
apa: és te, zsivány?
Te csak nézted – ez nekem szólt –
Hogy leányom
pucéron volt?
Mit dadogtam? Már nem tudom.
Nem is fontos. Nem
rágódom
Rajta, mert ha rágondolok,
Mindíg szinte rosszul vagyok.
Úgy
nevettek, úgy kacagtak
Hasuk fogva hahótáztak.
Kiderült hát hogy volt és
mint.
Szeme ragyog, reámtekint
A szép lányka, ám az apja
Asztalra csap,
s ezt kiáltja:
Hé, fogadós! Szedd a lábad!
De tán inkább egyik
fiad
Szalajtsd, hozzon gyorsan papot,
Szenteltvizet, mirtuszt,
zsákot
Melyből a rizst szórjuk rátok
Kislányom, meg te, te átok!
És
fogadós, az asszonyod
A konyhába! Ott a dolgod
Neked is, mert szörnyű baj
van:
Esküvő lesz a házadban.
Ételt, italt készíts sokat,
Csak a legjobb
falatokat!
Jött is a pap nemsokára,
Leültették őt egy padra,
Hogy várja
meg, míg az apa
A beszédét végigmondja.
Im’, az apa fel is állott,
S
beszédéhez hozzáfogott:
Álljatok most egymás mellé
Kisleányom, s te is
fiam,
Éljetek majd szépen, rendben,
Boldogságban, békességben.
Kerüljön
el bú és bánat,
Szerencse óvja az ágyat
Amelyben majd együtt háltok,
Mert anélkül az egy átok!
Kerüljön el a tévejgés,
Mindenféle rossz
kisértés.
Tisztelendő uram, kérem,
Adjon áldást rájuk, szépen,
Hadd
éljenek egészségben,
Békességben, szeretetben.
Szinte fel sem ocsúdtam
még,
Máris eljött, eljött a vég:
Gyűrüt húztak az ujjamra,
Aztán ott
álltunk megáldva.
Ünnepeltek, kiáltoztak:
Dicsőség az ifjú
párnak!
Dicsőség a nagy királynak!
Hogy mi köze a királynak
Ahhoz, hogy
így kiabálnak?
Akkor, mikor úgy reggeltájt
Terítettek nagy
vacsorát,
Evés előtt az apósom
Tósztot mondott. Hát, nem
mondom,
Meglepődtem alaposan,
A lelkem is majd kiadtam
Attól a nagy
ámulattól,
Amely kelt a hallottaktól.
De mért húzzam, mért
halasszam?
Végül úgyis el kell mondjam:
Képzeljék el, hogy az apa
Nem
volt más, mint a francia
Király...
Történetem
nemsokára
Befejezem, s valahára
Pontot teszek a végére,
Hogy ennek is
legyen vége.
Erdőlepte hegyek között,
Hová nap is ritkán
sütött
Megérkeztem kolompszóra
Ebbe a kis fogadóba.
Nem
bírtam én falak között,
Kerítések, ajtók mögött.
Hiába volt hús a
tálban,
Kényelem a puha ágyban,
Nem vidított szinte semmi.
Egyre
vágytam: útrakelni!
Vándorolni, nézni, látni,
Emberekkel
parolázni.
Ezért tehát most itt vagyok,
Kegyelmetek előtt
állok,
Hogy a versem elmondhassam,
S érte megtöltsem a
hasam.
Hölgyek, urak! Tessék! Lehet!
Hallgassák a
történetet!
Olcsón adom, olcsón mondom,
Akinek kell, le is
írom!
Hölgyek, urak! Tessék! Lehet!
Hallgassa meg a versemet
Aki búra
vigaszt keres,
Ára csak egy meleg
leves...
-- vége --
Maróti László 1964
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-25-2021 @ 01:30 pm
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 01-10-2010 @ 06:13 pm)
Comment: Nem tudom, miért jön ki így egy versben írt szöveg....
Bocsánat:
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: aranytk (Ideje: 01-10-2010 @ 08:07 pm)
Comment: Próbáltad először jegyzettömbbe kimásolni? Ha explorer-es a böngésződ, a word-ben versszakokká formázott szöveget át kell másolni jegyzettömbbe, majd onnan copy-zni az új írás ablakába... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-10-2010 @ 08:23 pm)
Comment: Küldd el kérlek mailben, és megszerkesztem neked... Nem Internet Explorellel vagy belépve, azért ilyen.:))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 01-10-2010 @ 11:10 pm)
Comment: Hálás köszönetem, Anna és Anyatka a segítségért és jóindulatért.
Aztán lehet, hogy megbánjátok...ha olvsatátok.
Üdvözlettel:
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: szucsistvan (Ideje: 01-11-2010 @ 12:57 pm)
Comment: De tetszik a meseversed. Nagyon jó |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 01-11-2010 @ 01:05 pm)
Comment: Köszönöm, István! Köszönöm, hogy ennyit olvastál.
Öleléssel:
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-12-2010 @ 10:11 pm)
Comment: nem bántam meg...:)))) Ölellek Anna :))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 01-12-2010 @ 10:19 pm)
Comment: Ó, Anna, de örülök neki! És képzeld, volt/van még egy történet, de az kétségtelenül nagyon sok lett volna. Gondoltam, két történet belágyazva egy összefogó harmadikba bôven elég!
Kösz szépen!
PiaNista |
|
|
|
|
| Hozzászóló: piroman (Ideje: 01-13-2010 @ 02:21 pm)
Comment: :) Egy élmény volt! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: PiaNista (Ideje: 01-13-2010 @ 02:44 pm)
Comment: Köszönöm, kedves Piroman. Remélem pozitív élményre gondolsz...?
Ölellek!
PiaNista László |
|
|
|
|
|
