Ordítani akarok,

De hangomat csak a papaír nyeli el.

Tombolnak a gondolatok,

Kiutat egyik sem ismer.

Szét feszít a düh,

Belülről aprít fel.

Körbevesz a mélységes csönd,

Körülem minden csak döng.

Nem hallják hangomat,

Mely alulról felszakad,

Nincs ki segítsen,

Csak a jóságos Isten.

De most ő sem figyel ide.

Van dolga elég,

És én érzem már a magány szelét.

Végig fut a hátamon,

Megakad egy sóhajon.

De ez csak most van így,

A holnap majd felvidít,

És a normális életbe én visszatérek,

Mindenen jót nevetgéelk,

Ám hamarosan újra rámtör,

A tudat, mely gyötör.