| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
"As Time Goes By" Ideje:: 01-16-2010 @ 09:51 am |
|
|
|
|
| „As Time Goes By”
Maróti László
1.
A jeges, süvítő szél egyenesen Mohi arcába csapta a havat amikor Stockholmba érkezve leszállt a vonatról. A már hatvanéves férfi először a kis-gurulóst a rákötözött nagy bőrönddel két kézzel ügyetlenkedte le a vagonból, majd a lépcsőhöz visszafordulva már csak tapintással találta meg a másik, kisebb bőröndjét. Nem látott. A hó és a por a szél erőssége miatt folyvást száguldott a peronon és teljesen elvakította. Mire a kesztyűt felhúzta, már érezte, hogyan fázik át egyre jobban a keze. Távolabb látott egy liftet, amelybe három-négy perc múltán sikerült befurakodnia. A szél minden ajtónyitáskor fújt be ide havat. Lejutott a vágányok alatti folyosók egyikébe, amelyen percek alatt elérkezett a földalatti CENTRALSTATION megállójához. Itt is liftbe szállt, mert a mozgólépcsőn, még a vállán is táskával, életveszély lett volna ennyi csomaggal leegyensúlyozni oda a mélybe. A Slussen megállónál szállt ki. Átvergődött az utasok között, s amikor elérte az enyhe emelkedővel kifelé vezető latyakos folyosót, már érezte a kívülről betolakodó nedves hideget. A válltáska minden harmadik lépésnél le akart csúszni a válláról, s ez ilyenkor mérges-riszáló táncmozdulatokra kényszerítette. Kiérve az utcára sokkal vadabb szelekkel találkozott, mint amikor leszállt a vonatról. Balra lent a Slussen és Gröna Lund közötti tengeröböl környékét akadálytalanul tépázta a szél és apró, kemény hókristályokkal szórta meg. A kikötő vizén a sok töredezett jégtábla tanácstalanul forgolódott. Innen tovább már semerre nem vezetett út.
Mohi évente többször is járt erre. A földalattitól minden évszakban sok időpazarló kerülővel, lépcsőkkel, önző és könyörtelen autósokkal, buszokkal kellett megküzdenie, amíg eljutott az egyébként nem is olyan messze fekvő kikötőig, ahová a „Birka Princess”-t várta érkezni, hogy azután később indulhasson Aland fővárosa, Mariehamn felé. A Slussen kijáratával szemben volt ugyan egy McDonald’s, ahol melegen tarthatta volna magát, hiszen ezalkalommal közel két óra volt a hajó érkezéséig, de megintcsak a csomagok akadályozták. Így nem mehet be oda. Tehát ment a kikötő felé. A bőröndök nem jöttek maguktól, a válltáska pántját is hiába vetette keresztbe, állandóan ott kötött ki lengve a csípője mellett. Keze fázott, de ujjai inkább a súlyos csomagoktól szenvedtek. Jobb kezén a kisujja görcsöt kapott. Rémület fogta el. Mozdulatlanul várta, hogy a görcs kiengedjen. Arcát csípte a szél, szeme könnyezett, s csak állandóan hunyorítva látta, hová lépjen. Az a lenti, kétszer háromsávos úttest fölött régi, rozsdás felüljárón ment át, amelynek túloldalán a kétfordulós lépcsőn egyenként vitte le csomagjait. Azután a zöld lámpa átengedte s végre, szinte rádőlve a szélre, elindulhatott a váróterem épülete felé. Azt tudta, hogy majd csak egy óra múlva nyitják meg a terminált, tehát oda nem mehet be. Azt remélte, hogy a hosszú, egyemeletes ház közelebbi végénél ellehet egy ideig, de annak lekerekített sarkai miatt itt sem lelt semmiféle védelmre. A szél minden nyílást megtalált a kabátján.
Átmenetileg még rosszabbra szánta el magát. A váróterem vízfelöli oldala mentén elhaladt az indulási- és érkezési terminálok mellett, magamögött hagyta a hosszú épületet és a még üres taxiállomást, majd szinte mindenre elszánva elvergődött addig a magas betontömbig, amelyhez a hajóra vezető rámpát és vaskorlátokat szerelték. Ennek tövénél remélt szélárnyékban rakodott le. Legalább megizzadtam volna − mondta magában. Élő ember legföljebb párszáz méterre innen tűnt föl néha. Teljesen egyedül volt, de innen valóban szélcsendből nézhette, hogyan száguldanak mellette jobbról és balról a zizegő hószemcsék. Meleg cipőjében elsőízben fázott a lába, kesztyűs kezének dermedtsége zsebredugva sem enyhült. Kabátja elejét combja közé szorította. Kiáltásokat hallott. Nem látott egy lelket sem, amíg óvatosan ki nem nézett a beton mellől. Egyik szemével hunyorított. A szél azonnal a belecsapott. Mögötte harmincméternyire két részeg férfi üveggel a kezében viaskodott. Üvegeikre bizonyára vigyáztak, mert azokat messze eltartották maguktól amikor dühös bikák módjára újra és újra vállal egymásnak futottak. Többször és nagyon haragosan. Erről jutott Mohi eszébe, hogy itt akár néhány gyermek is kirabolhatná, ha akarná. Stockholmban vannak ilyen bandák. A verekedők mintha a szélnek engedtek volna, egyre közelebb sodródtak hozzá. Ez nem lehet igaz − vicsorított Mohi, mert a részegek hangja máris a betontömb másik oldaláról jött. Egy idő után a két üveg néha halkan egymáshoz koccant, de hogy pontosan mi folyt ott, azt nem tudhatta. Percek teltek el, amikor Mohi mögött újra hangos szóváltás kezdődött, de a két részeg veszekedésének hangja gyorsan távolodni kezdett. Mohi kissé bátrabban nézett ki a szélbe, ugyanakkor távolban a kanyarban feltűnt a fenséges „Birka Princess”. Mohi már könnyen ráismert.
Amikor a hajó kikökött, leeresztették a gazdasági részleg hatalmas rámpáját. Addigra Mohi körött megtelt az imént még élettelen kikötő. Teherautó tolatott farral a hajóba, mellette a távozó és érkező alkalmazottak oldaloztak el. A szél miatt leszegett fejek most nem biccentettek üdvözlőleg egymás felé. Mindenki sietett. Mohi nehéz bőröndös taligája ugrándozott a rámpára hegesztett vasléceken. Azután a lifthez vezető ajtó magas küszöbénél az automata ajtó kétszer is rácsukódott. Átvette a kabinja kulcsát és akkor végre hamarosan magára csukhatta a keskeny ajtót. Másodpercekig vacogva állt a kabin közepén, majd langyos vízben sokáig mosta a kezét. Még érződött az előző lakó kölnije. Közben-közben az órájára pillantgatott. Ezután gyorsan pakolni kezdett és át is öltözött. Arca még piros volt a kinti hidegtől. Úgy nézett ki a csokornyakkendő és a fehér ing gallérja fölött, mint egy vértolulásos. Nadrágot, cipőt cserélt és szmokingot öltött, felkapta szögletes bőrtáskáját és sietett föl, hogy még megihasson egy kávét. Még akkor is fázott. Közben eljött a hajó indulásának ideje. Mire a motorok beindultak, már ő is ott ült a pianobár zongorájánál. Mosolygott, köszöngetett a pincéreknek, törzsutasoknak, és a „Casablanca” híres slágerét zongorázta: „As Time Goes By”.
Stockholm, 2000.
2.
„Az alkohol életet ment!” Ezzel a morbid „igazsággal” biztatták egymást a svédországi zenészek azután, hogy a média jelentést közölt az éjszaka elsüllyedt „ESTONIA” komphajó közel kilencszáz áldozatáról. A legelső kimentett a tánczenekar egyik tagja volt, aki a sok italozás miatt még nem került ágyba, ezért azután túlélhette ezt az ezen a környéken szinte páratlan katasztrófát. Ebből eredt a fönti mondás is. Mások, a nem-zenészek, szinte már dühöngtek: mondják már meg a hatóságok, hogy tényleg levált a hajó orra, vagy − ahogyan hírlik −, robbanás történt? A hajó nyolcvan méteres mélységben feküdt az iszapban. Az első hivatalos közlemények arról szóltak, hogy a hajót majd betonnal fedik be, nehogy ügyes búvárok felhozzák azt a mérhetetlen mennyiségű alkoholt, meg a kasszákban összegyült pénzt. Családok, testvérek, barátok várták, mikor kaphatják vissza halottaikat, mígnem halk és reményvesztett kérdéssé silányult, hogy tényleg a tengerfenék lesz-e azok végső nyugvóhelye...
Magasrangú hivatalnokok versengtek egymással, hogy ki tegyen vagy ki igérjen rendet ebben az egyre szégyenteljesebb ügyben, de ez eddig, még egy évtized után sem sikerült. Igen. Szégyenteljes, mert először a hajó német építőit próbálták megvádolni, azután a kapitányt, aki a 38 m/sec. szél ellenére is nekivágott az éjszakai utazásnak.
Egyetlen bűnbakot sem sikerült megnevezni.
Nem tudom hány szerződés vitt Nyköpingbe, valamivel Stockholm alá, a Városi Szálloda pianobárjába, de oda mindég szívesen mentem. Sok vendéggel kerültem ott amolyan félbaráti viszonyba. Ezek között volt SAAB-gyári művezető, helyi újságíró, festőművész, na meg a személyzet, akik minden alkalommal öleléssel fogadtak. Ez a város egyike volt azoknak a skandináv munkahelyeimnek, ahol a mindenkori zongoristának inkább lakást béreltek, semmint hogy lemondjanak egy szállodai szoba lakóinak pénzéről. Lakásom közvetlen a temető mellett emelkedő ház harmadik emeletén volt. A kellemetlen mégsem a temető közelsége volt, hanem a séta hazafelé éjjel kettő után. Át kellett mennem egy kis folyó fölött egy olyan harmincméteres fahidacskán, amelynek mindkét végén két-két nagy és sötét bokor állt örséget. Soha nem ugrott elém senki, hogy „pénzt vagy életet!”, de a híd közepén ezt előre soha nem tudhattam.
A lakás tágas egyszobás volt fürdőszobával, konyhával és hallal. Kellemesen széles ágyam mellett asztalka állt, ezen pedig lámpa, de ezen tartottam kedvenc mikrokazettás magnómat is, amelyben príma rádió volt. Ébredés után elsőnek ezt szoktam bekapcsolni, majd szundikálva várni a napi hírekre. Egy alkalommal várnom kellett. Egy népszerű kívánságműsor a félidejénél tartott. Ennek műsorvezetője havonta más helyszínről jelentkezett, ahol a jelenlévők megrendelhették kedvenc zeneszámukat. Mire válaszoltak a nekik feltett kérdésekre, a technikusok az archívumban ki is keresték a kívánt melódiát. Ezalkalommal ugyancsak meglepődtem, mert az akkoriban indított Stockholm és Tallin között közlekedő „ESTONIA” nevezetű hajó fedélzetéről közvetítettek, s a zenét kívánók egyike éppen ügynököm, Per Norberg volt, akitől szerződéseim többségét kaptam. Akkor már tizenöt éve. A műsorvezető azért szólaltatta meg Pert, mert ő küldött ide zenekarokat, táncosnőket, diszkósokat, vagyis gondoskodott az utasok szórakoztatásáról. Egy ideig azon duzzogtam, hogy „aha!”, nekem egy szóval sem említette ezt az új munkalehetőséget. Ott is zongorázhatnék. Vajon miért nem szólt? Azután hogy felsorolta, mi mindennel töltheti az utas az idejét, megértettem: nincs pianobár, ahol játszhatnék. Mégis, pár nappal később felhívtam, s elmeséltem, hogy nemcsak hallottam, de magnóra is vettem a vele készült riportot s még a kedvenc zeneszámát is. Akkor mondta, hogy az „ESTONIA” fedélzetén tényleg nincs pianobár.
Nyköpingből a következő hónap első hajnalán megint végigballagtam kis-gurulósommal a városon, hogy egy korai vonattal másik városba utazzam, azután egy hónappal később onnan is másikba, meg megint másikba, mint a vásárosok, csakhát én a zenei portékámat árultam. Ebben a kifejezésben semmi keserűséget nem kell keresni, hiszen szerettem a munkámat, főleg, amikor körülöttem a vendégek jól szórakoztak. Soha nem felejtem el azt a két fiatal építészt, akik nyitáskor megvették a belépőt, hogy az étteremben táncoljanak s egy kicsit megölelgessenek pár hölgyet, de egy pillanatra még bejöttek a zajos piano-bárba, hátha el tudom játszani a kedvencüket. Hajnali háromkor így köszöntek el tőlem: „Táncolni akartunk, de még csak be sem mentünk oda!”
Kellemes!
Skandinávia ötven városában játszottam alkalmanként egy-egy hónapot. Magyar létemre gyakran elmerengtem azon, hogy mit keresek én ott fönt, százkilométerekkel a sarkkör fölött, ahol egyes városokban már szinte otthon éreztem magam. Hiszen Kiruna, Lelea, Umea belső negyedeiben sétálva barátságos arcok köszöntek rám, mert előző este, vagy pár évvel korábban ott énekeltek velem a szálloda bárjában. A legészakibb a norvég Tromsö volt, ahonnan a legtöbb híres sarki expedició elindult. Tromsöben áprilisban egy hét leforgása alatt érkezett a nyár. A hó még hatalmas volt, meg a hideg is, de a rövid nappalok hamar örökös világossággá változtak. A Nap éjszaka is fent volt az égen, ezért este, az illúzió kedvéért, leengedték a piano-bár összes redőnyét.
Hajókon zongorázva számtalanszor utaztam be Amsterdamba, hogy kicsit kószálhassak a városban; épp így az angliai Felixtowban, a finn Helsinkiben és Turku városában; Kielben és Travemündében élvezhettem a nyolcvanas évek csodálatosan alacsony német árait. Hamlet Helsingörje, Frederikshavn és Koppenhága a maga módján éppúgy elkápráztatott, mint Velence és Milánó epületei. Kár, hogy a norvég Trondheim Dómja annyira messze esik Európa legforgalmasabb turistaútvonalaitól...
Már az is valami, hogy eljutottam ezekbe a városokba és még pénzembe sem került...
Megszámolni is nehéz lenne, hány hatalmas tengerjáró bárjában zongoráztam és énekeltem. Legtöbbjük magassága megegyezett egy tizenhat - tizennyolc emeletes házéval még akkor is, ha szárazföldi ember ezt talán nem hiszi el. Ezeknek a hajóknak hosszúsága néha a 200 métert is meghaladta. A tömzsi „Stena Danica” az utasokon kívül 600 személyautót fogadott a gyomrába. A Hollandiába, Angliába közlekedő „úszó szállodák” csatahajó formájuk miatt jól bírták a gyakori orkánokat is, de akik érzékenyek voltak a hullámzó tenger mutatványaira, azoknak gyomrát és idegeit alaposan próbára tették. Én, szerencsére, soha nem voltam tengeribeteg...
Talán legszívesebben a magyaroknak furcsa elnevezésű, kimondottan szórakozásra indított hajón, a „Birka Princess” piano-bárjában dolgoztam (Birka = egy sokszáz éves település neve). A kilencvenes esztendőkben, de egészen 2002-ig, rendszeresen játszottam ezen a ahjón a sok-sok törzsvendégnek, akiknek már jól ismertem a zenei izlését. Egy alkalommal innen tértem haza, amikor jött a hír, hogy éjszaka elsüllyedt a tallini „ESTONIA”, de a halottak száma pillanatnyilag még ismeretlen. Eltelt egy hét. Legkisebb fiammal kettesben ebédeltünk, amikor a rádió megint az elsüllyedés okait feszegette, meg azt, hogy mikor és hogyan hozzák fel a talán még felismerhető halottakat. Eszembe jutott az a magnófelvétel, amelyet jóképű, fehérhajú ügynököm, Per Norberg rádiószerepléséről készítettem, amelyről az is eszembe jutott, hogy munkaügyben tényleg fel kellene hívnom. Letettem a kést és villát, s mellettem, az ablakban egy cserép muskátli mellől felemeltem a telefon kagylóját. Ügynököm felesége jelentkezett. Elujságoltam, hogy majd elküldöm nekik azt a felvételt, amelyen Per beszél az „ESTONIA” fedélzetén.
− Neked van róla felvételed? − kérdezte Léna, a feleség.
− Véletlenül pont kifogtam. Majd elküldöm.
− Az jó lesz...
− Beszélhetnék Perrel? Ha otthon van. Remélem, ő nem volt a hajón, amikor...
− De igen...
Azt hittem elejtem a telefont. Bizonyára sápadt voltam, amikor fiamra néztem.
− Úgy érted, hogy Per...?
− Per lent van a hajóval együtt...
Évekkel később a „Birka Princess” görög tulajdonba került és „Ocean Star” név alatt kezdte hordozni utasait a görög szigetek között. 2007 tavaszán 1240 embert mentettek meg a zátonyra futott „Ocean Star”-ról. Egy papa a lányával soha nem került elő. Másnap hajnalban az egykori „Birka Princess” megdölt, orra még felmutatott az ég felé, majd lassan lecsúszott, elmerült a vízben s most kétszáz méter mélyen vár a sorsára.
Elgondolkoztam, hogy vajon a görögök fejében is megfordult-e már, hogy felhozzák onnan azt a sok vodkát, konyakot, vagy a kasszákban maradt pénzt, még mielőtt - ha egyáltalán - a hatóságok betonnal fedik be az egykor sok vidámságtól hangos hajót?
- vége -
Göteborg. 2007.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-16-2010 @ 09:51 am
|
