Álomba csöppentél egy estére, s végre nem gondoltál szenvedésre. Képzelet szárnyán táncoltál végig, felrepültél egészen az égig. Újra tudtál hinni a csodákba, Reméltél, Szerettél, a csudába! Mikor a hallhatatlanság kútján innál vele hiszékenyen bután, megpillantod, mi az ő vízmása, nem más mint az ördög kóborkutyája. Nem a szerelem lángján égtél te, hogy a pokol tornácát tépnéd le! Csak egy kis parázs volt az ördögtől, félredobott csont egy temetőből. Csak egy piszkos, rajzoló széndarab, mi gyorsan lángrakap, de nem marad. És mit vele eggyütt rajzoltatok, majd könnyeiddel jól feláztatod! És ez a maszat jelzi majd neked nincsen a világon örök szerelem.
|