Levél arról, hogy remél, hogy zenél, hogy azt hitte, nem él, hogy élővé te tevél, hogy kenyér, és szeret, szeret, szeret….

A szív, ez a fura, pár évtizedig verő ketyere, most remél, hogy van még miért dobognia.

És zenél, a legszebb zenét, én nem is tudom, orgona, vagy hegedű, vagy egy édes-édes furulyaszó, mint a mezők felett a gondtalan bojtárgyerek nyárimádó dallama, repked és szálldos, a kalitka nyitva és soha-soha vissza. Sokat fájt és beteg és nehezen olvadó sokszor ma is… de újra ÉL! Dorombol, lüktet, kapirgálja belülről a mellkasom, igen, létezik, VAN, él! Mint Hófehérke, mint a tetszhalott, kinyíltak szemei, tágra nyíltak, és látják a soha-vissza-nem-térőt: az életet, s hogy van még, hogy létezik ez a Boldogság nevű kismadár… és hozzám is berepülhet néhány kottányi csőrmozgatásra, néhány kis szárnycsapásra, és talán itt is marad, ha belelát ezekbe a sóvár, fáradt szemekbe, hogy mennyire várták őt, mennyire akarják csókolni csőrét és szárnysuhogását, és a világot, az eddig nem ismert, nemlétező világot, amit hozott, benned, veled, tőled – nekem.

A kenyér, a testnek benzine, hogy moccanjon a kezem, ó, nagyon kell, de hogy akarjam, hogy moccanjon, ahhoz lélek-kenyér kell: Te. TE, TE, TE!

Van élet a halál előtt?

VAN!

Köszönlek.