Itt fekszik megtisztult lelkem a csillagok alatt.
Nincs itt most más, csak én, és a szomorú falak.
A falak, melyeket az évek húztak körém,
s elbontani úgy érzem, egy életem kevés.

Hiába küzdök újra és újra keményen az árral,
Utána mindig csak mocsok, piszok és sár van.
Lemosnám magamról sok-sok évek szennyét,
Hisz elég már! Felcsillant előttem egy szebb én.

De jaj! Mi lesz akkor, ha majd eltűnnek a falak?
Ott marad csupasz valóm, mivel védjem magam?
Sárfoltos testemen fogást vesz a félszem,
Mámoros diadalt arat majd a lélek.

Nem lesz ami óvjon, védjen a világtól,
Megsebzett lelkem majd újra sárban táncol.
Kezdem hát elölről, építek új falat,
De lesz rajta hely, bejárat marad.