1.
Uram, ki vagy a fáradt mennyben,
tudom, hogy rossz ízű a szád most,
mert híres-nevesnek tűnő alkotásod
egymás szívébe mar. Te tetted
kezünkbe kétség s kísértés gondját, hogy
felébreszd elménkben a jellem
megszűrt varázsát. Engedetlen
mohóság dobja intelmeid – látod -
a sutba s meghazudtol egyre
mindent, mit tanítottál nékünk.
De el ne fordítsd arcod. Félünk.
Ha értünk dobban szíved, vedd le
a félelem és reszketés palástját.
Verd le a gyűlölségek láncát.
2.
Verd le a gyűlölségek láncát.
Ne tedd a kísértésbe lelkünk,
legyen a vigasz próbatételünk.
Ne áldozatainktól várjunk áldást,
pusztán a szépre vágyás barna
buzgalma hagyd, hogy elvezessen
Hozzád, mint pelyhes, napos kacsa,
ki vízhez ballag születéstől kezdve,
mert szerelme a víz és nem Te!
Bolondokat beszélek, tudom,
de természet helyett komiszul vágyát
ültetted belénk a szeretetnek.
Segíts! E vágy gyilkos, komor.
Türelmet adj – varázsgyűrűt, pálcát.
3.
Türelmet adj – varázsgyűrűt, pálcát.
Pillangós képzeletbe gyöngy-hitet
s mi kicsinység, ha durván rémített
is bennünk, majd múlik és a lángját
hitvallásunknak, ha hordjuk körbe-körbe,
majd büszkén tekinthetünk mindörökre
magunkra s Rád is. Ennyi kéne.
Türelmedtől lenne a csúfos béke
moha-szagú sötétben rőt vigasz.
Ne várd imáink, serdülő s pimasz
vágyunkban sosem lehetsz első.
Ha ezt akartad, ne tedd szívünk meddő
próbálkozásoknak ki. Engedd:
hadd szóljon ezerszínű jellem!
4.
Hadd szóljon ezerszínű jellem!
Hadd érezzük, hogy nélküled vagyunk
bölcsek és jók! Emelt fővel magunk,
ha megszeretjük, meglásd, jut hely ebben
a szerelemért kiáltó valóságban is
Tenéked hely még bőven. Parázna s hamis
világunk, hogyha megteremtetted,
türelmes lépteiddel hát bölcsen vezessed,
hogy szét ne hulljon a rút végtelenben
csalóka s halovány hitünk. Mint a pólya
vigyáz az újszülöttre, hogy meg ne
fázzon, úgy kéne vigyáznod büszkeségünk,
mert oldalbordánkból, mint mohó gólya,
kitaláltad, hogy társ kell nékünk.
5.
Kitaláltad, hogy társ kell nékünk.
Ezzel – már megbocsáss, de halkan
megástad sírodat, mert énünk
kettőt sosem szerethet. S Ő van értünk,
mert teremtésed önzésében így akartad.
Ne keseregj hát, hogy hatalmad
másodrendű s ha kiradírozzuk is majdan
e hiányt szívünkből, hát nem maradhat
helyette űr bensőnkben, mert az nagyon fáj.
Hitünk benned csalja e döngető muszáj.
Elszúrtad, hidd el, rossz a példa.
Önzésből nem születhet, csakis préda.
Utolsó nap volt. Fáradt voltál, meglehet.
Bolondabbat senki sem tehetett.
6.
Bolondabbat senki sem tehetett.
Kezünkbe adtál napbarnított életet,
de tudatát is adtad az elmúlásnak.
Félelmét öregségnek, fájdalmát magánynak.
És tudd, mi nem vagyunk, csak emberek,
bár önnön képmásodra próbáltál, meglehet
formálni bennünk. Rosszul tetted.
Ez két világ és közte csak keresztek
sorából áll az út s mihaszna
fáradtság az, hogy igyekszünk szavakba
formálni létezésed értelmét. Hiába.
Élet s halál közt nincs átjáró pálya,
mert túl e földi léten nem remélünk.
Így a magánytól mindig félünk.
7.
Így a magánytól mindig félünk.
És e világba idevaló értelem kell.
Kedves, kit átölelhet szeretettel
az ember és nem alkotói öntörvényed
győzelme kell, hogy gyarló lényünk
vezesse jóra, hanem a bölcs elme,
de stigmáidat úgy tapasztod egyre
bőrünk fényére, hogy a kísértésünk
legyőzd, hogy nem bírunk a félelemmel.
Menekülünk Tőled, mert értelmetlen
e fájdalom. A megváltó kereszten
bár egyszer adtál már való hitet s jelet
de rettegésben minden egyre megy
és gyilkolunk a becsület helyett.
8.
És gyilkolunk a becsület helyett,
mert nem a Te hiányodból fakad
a fájdalom, mi bennünk úgy szalad
kutatni hódító szemeknek hely't,
mint gepárd fut gazellát ejteni
az éhes létezésben. Megszegi
embernyi létünk egyetlen hitét,
paródiába fojtva a szent igét.
Tudom, hogy Néked ez nagyon fáj,
hát biztasd gyengeségeinkben,
mit odavetettél a porba, már,
ha tudtad, mit cselekszel. Minden
rajtad múlik, és tudnunk kéne, értünk zokogsz
Uram, ki büszke mennyben kódorogsz.
9.
Uram, ki büszke mennyben kódorogsz
ha jót nevetsz is e földi káoszon,
ne fordulj el, most nem lehet.
Tisztesség vezessen, ne hited.
Felejtsd el, hogy Te azt akartad,
higgyük, szolgáljuk nagyságod, hatalmad.
Nem megy! És ezt is Te akartad.
Döntésből szőtt erényeink hiszed.
Ez kényszer, nem Tehozzád illő,
mint puskatussal fejbe ütött kérő,
ki jó szándékkal érkezett,
úgy ütsz te is, mert arra várnod,
hogy első légy, tudd, nem lehet, de
vedd észre megalázott alkotásod.
10.
Vedd észre megalázott alkotásod,
bújj be nem múló félelmeinkbe,
erőd érezzük ne hatalmasságod,
hogy visszatérhessünk a hitbe,
mit szerelem hiánya úgy hajított,
szükségben úgy tagadta meg a létét,
mint háborús hős kitüntetését,
mert csonka lábnak mit számított
van-e emberként érdeme.
Ne jelvényt adj, mert elvesztett fejünk
most mást akar. Szerelme
kell a belőlünk formált világnak.
És hited bennünk, útmutató vállad
mert nélküled csak eltévedhetünk.
11.
Mert nélküled csak eltévedhetünk,
hát lásd meg kétségbeesésünk.
Úgy adj hitet, hogy nem vársz vissza semmit,
adj fényt, adj szerelmet, a mindenit!
Ne templomokból prédikálj most,
mint gazdag, pöffeszkedő zarándok,
ki hiszi, megtett mindent érted, s málé
pofával bámulja, hogy a másé
mint dől dugába nélküle!
Parádés kocsis a vén hülye,
ha urizál a hittel s prédikál!
Te más légy, Uram, s ne hezitálj,
mert közel már a vég, ha nélküled teszünk.
Kezünk fogd. Atyánk légy s ne kisdedünk.
12.
Kezünk fogd. Atyánk légy s ne kisdedünk
adj összetartást,amit keresünk
és meglásd, szívednek lesz tetsző,
mert oly igaz lesz, mint a teremtő
képzeleted, mit híven megalkottál.
Tempó légy most a lusta kottán,
duhaj szeleknek csitító igéje.
Hogy lásd, nem oly nehéz a béke,
felejtsd el Te is, s mi is elfelejtjük
az almát, kígyóstól, mindenestül
hitedben hogyha szerelmünkért robogsz
s ha elfogadod, számunkra Ő a minden,
és Téged csupán bölcsességünk tisztel,
múlandó szívünkben akkor is ott dobogsz.
13.
Múlandó szívünkben akkor is ott dobogsz,
mert tudjuk, nélküled a béke
csak cicoma és dínom-dánom, lénye
törékeny, mint a holdsugár. S ha rossz
varázslat bűvölete munkál,
ha némaságunk néha Néked is fáj,
Te tudd, hogy soha nem felejtünk,
hogy bármily első is szerelmünk,
mi tudjuk, Nélküled csak kopott kincs az,
és büszkén mondunk imát, míg az
évgyűrűink Hozzád el nem visznek,
és bár e gyűrűk addig itt segítnek,
ott vagy bennük, mint zöld szilánkok,
ha Kedvesünk a tét és nem hiányod.
14.
Ha Kedvesünk a tét és nem hiányod,
Te bizton számíthatsz reánk.
Mint sivatagodban a pálmafák,
mi oly varázslattá válunk s nem délibábok
leszünk a templomok szobra felett.
Tedd hát Te is ránk jóságos kezed,
legyen köztünk örökre szent a béke.
És ne tégy minket többé kísértésbe.
Megbocsájtasz s mi is megbocsájtunk,
lepusztult ugaron majd újra együtt szántunk,
mint két játékos, jó lelenc.
Legyünk mi társak s Te önfeledten
barátunk légy s ne isteni kegyenc,
Uram, ki vagy a fáradt mennyben.
Mesterszonett
Uram, ki vagy a fáradt mennyben,
verd le a gyűlölségek láncát.
Türelmet adj – varázsgyűrűt, pálcát.
Hadd szóljon ezerszínű jellem!
Kitaláltad, hogy társ kell nékünk.
Bolondabbat senki sem tehetett.
Így a magánytól mindig félünk
és gyilkolunk a becsület helyett.
Uram, ki büszke mennyben kódorogsz,
vedd észre megalázott alkotásod,
mert Nélküled csak eltévedhetünk.
Kezünk fogd. Atyánk légy s ne kisdedünk.
Múlandó szívünkben akkor is ott dobogsz,
ha Kedvesünk a tét és nem hiányod. |
