Bágyadt napfény hótakaró alá bújik
Hangolatlan hegedűjén kíséri a szél
utolsó útjára
Sugarára narancspalástot
többé nem remél.
Eresz alja bölcsőt ringat
Boltívébe gyöngyberakás fészket rak a hó.
Pelyhéből prém fényű csillagok kelnek
örök vándorútra.
Csüngő héjuk mint tölcsérujj az égbolt karján
fészekhagyott anyai ölben
dédelgő mosolyt mutat.

Léptem helyét keresve járt utad után kutat
ám nem hagytál maradandó nyomot:
csak a csend árka mélyül
szemem alatt,
mint bérceidről szabadon futó hógörgeteg
ha föld alá vermeli sárrá ázott lombom.
Málló hó vagy, mi kihordott cipőmre tapadt,
Koppanó könnycsepp,
Jégcsap üvegtestéből pattogzó vakolat.

Tél sírkertjén asszonyi ölem
fészekhagyott bánatot melenget.
Bágyadt napfény hótakaró alatt...
...hattyúdalát mormolja szél.
Búból fogant mosolycsillag
- égbolt méhén
jobb létre tér..