A Névtelen város
-első fejezet-

   A remete éppen vacsorához készülődött, amikor egy vékony, dallamos hangot sodort felé a kellemes esti szellő. A nap már lemenőben volt, de a remete úgy ítélte meg a helyzetet, van még ideje egy apróbb kitérőre, feltéve persze, hogy nem kalandozik el messzire a táborhelyétől, mielőtt besötétedne. Rakott még a tűzre néhány száraz gallyat, és megigazította a pokrócát, majd - felszerelése nagy részét hátrahagyva - a hang irányába indult. Vigyázott a lépteire, nem akart zajt csapni, félt, hogy elijesztheti a dal dúdolóját, akit nemsokára meg is pillanthatott.
   Mint egy csoda. A tó tükre olyan tiszta volt, akár a gyermeklány tekintete, aki éppen benne fürdött. Zöld felszínét a nap lemenő sugarai festették narancs színűre, és a fodrozódó hullámok alatt is látni lehetett a benne ficánkoló vidám halakat. A kislány testén csillogtak a gyöngyöző vízcseppek, világos haja hófehéren omlott a vállára, maroknyi keblei fedetlenül növekedtek a serdülőkor vége felé. Mosakodás közben szelíden dúdolt egy régi dalt, amely leginkább egy altatóhoz hasonlított - ahhoz, amit a remete anyja énekelt évtizedekkel azelőtt.
   Egy pillanatra fordult csak meg a férfi fejében az, hogy visszahajtsa a bokrok ágait, melyeket félrehajtva leskelődött a kislány után, de aztán rögtön elvetette ezt az ostoba lehetőséget. A mellére mintha ütést mértek volna, egyre nehezebben vette a levegőt, amely hirtelen valamifajta édes ízt nyert. Hirtelen a dél óta gyomrát mardosó éhség is semmivé foszlott, kezei megdermedtek, és izmaiba mintha új erő költözött volna. Alig telt el egy perc, és érezte; ő már egy új ember.
   Pedig sosem állt szándékában, hogy hagyja ezt megtörténni. Ezerszer és milliószor végiggondolta a szerelem mibenlétét, a férfiak vágyait, és végül semmire sem jutott. Mi lehet a szerelem? Mi az, ami megbolondítja az embereket annyira, hogy egész addigi életüket eldobják egyetlen pillanat miatt? Egyetlen pillanat miatt... Amely alatt azonban megváltozik az életük. Most érezte, hogy az a pár perc, amíg egy erdőben, a szabad ég és a zöldellően virító fák alatt, a madarak csicsergésétől kísérve, amíg két bokor mögött guggolt mozdulatlanul, hogy egy kislány mezítelen testének látványában gyönyörködhessen, az a pár perc megváltoztatott mindent, hosszabbra nyúlva egész eddigi életénél. 'Most meghaltam - gondolta,- és megszülettem újra.'
   Elhatározta, hogy másnap mindenképp kideríti, ki lehet az a lány.

***

   Éjszaka álmában újra és újra hallotta a kislány hangját, amint ugyanazt a dalt dúdolja, amit este fürdés közben. Ezért reggel széles mosollyal a száján ébredt és vette tudomásul, hogy összenyálazta a párnának használt öreg útiköpenyét. Régi barátok voltak már, a remete legelső útja előtt varrta a nővére, csak neki, hogy meg ne fázzon az éjszaka hűvösében, hogy párnának használhassa nyáron, hogy elrejthesse alá rohanó éveivel folyamatosan gyarapodó pocakját. Ezen a harmatos reggelen is jól jött, hogy vállára kanyaríthatta, mert bár nyár volt, a hajnal még nem hozta el a későbbi órák forróságát. Hamar összepakolta cókmókját, és elindult a város felé, ahova két hete indult el, miután elüldözték a legutóbbi faluból, ahol szállást talált. Nem mindenütt szeretik a magafajtát.
   Számításai szerint még a déli forróság előtt oda kell érnie.
   Remélte, ott megtalálja a kislányt, akit tegnap látott.

***

   Amikor az ember csalódik, az olyan, mintha alattomosan övön aluli ütést kapna egy szabályosnak nevezett boxmeccsen. Még éppencsak kisfiú volt, és még veretlen boxbajnok a saját korosztályában, amikor megtörtént a remetével ez a csúnya eset. Éppen címet akart védeni a legjobb barátja ellen, furcsa párosítás volt, és talán még örült is volna neki, ha az ellenfele, a nyeszlett kis Roland nem lett volna nyilvánvalóan esélytelen ellene. Ezért a zsebében érezte a győzelmet és - talán kissé tisztességtelenül - feltette a győzelmére a megtakarított pénzét. Hiba volt. A harmadik menetben a nála alacsonyabb Roland egy balkezes, erős ütéssel övön alul talált, amit a bíró nem látott, és az összecsukló bajnokot aztán úgy üthette a fején, ahogy akarta. A végén kiütéssel győzött. A remete azóta nem fogad soha semmire.
   És azóta nem is vár nagy dolgokat az élettől. De most ismét valami olyasmit érzett, mint azon az estén. A Névtelen városról keringő legendák a környéken egy varázslatos helyről szóltak, ahol még a mosdókagylót is aranyból készítették - a szegényebbek. Egy helyről, ahol a kutyaólaknak is gyémántberakásos ajtót készítenek, ahol az embereknek nem kell vadászniuk, sem aggódni a betevő falatok miatt, mert minden kertben sült húst termő fa nő, ahol az utakat szilárd kövekből készítették és az emberek kedvesek, vidámak, és egész nap csak ünnepelnek, mert nem kell dolgozniuk sem. Még ha gondolta is, hogy talán némely részen túloznak az elbeszélők, arra, amit látott, semmiképpen sem számított.    
   Amint beért a város külső negyedébe, fedél nélküli házak között szállt a por. A házak persze romokban hevertek. De nemcsak kerítésnek, egyetlen útnak sem látta a nyomát. Egy kitaposott ösvény a törmelékek között, ez minden. Embernek se híre, se hamva. Elindult a város belseje felé, de minél beljebb hatolt, annál biztosabb volt abban, hogy vagy eltévedt és rossz helyen kötött ki, vagy a közszájon keringő mese volt teljesen alaptalan. Mert abban biztos volt, hogy évek óta nem lakott itt senki.
   Nemsokára egy tágas térre érkezett, amelynek a közepén darabokra tört padok álltak körbe egy nem működő szökőkutat. A kép egyértelmű volt. Ez lehetett valaha a főtér, most csak koszos kövek gyűjtőhelye. Szemben az eddig látott legnagyobb építmény, amely a maradványok alapján ítélve valaha kétszer akkora lehetett, mint ami most a remete fölé magasodott, és ablakai nem révén, erre a falra írták föl az első üzenetet, ami végre valami támpontot nyújtott arról, hogy mi is történt itt tulajdonképpen.
   'Elköltöztünk.' Hirdette csupa nagy betűvel és vörös festékkel a felirat.

(folyt. köv.)
©by ender