Gyönyörű fehér lepel, oly sok mindent elfedel!
Csillogó felszíned, hűvösön, hömpölyög
hegyeken,völgyeken át.
És lásd!
Fehér karját kitárja,
úgy vigyáz rád!
Ne légy szomorú!
E fehér nyugalom neked ad új erőt,
óh, tél sodorta emberi fájdalom,
hogy is szólt a kedvenc dalom….?
Egyszer régen, napsütés fényében,
vidám gyereksereg,
buckázott a jégen,
fehér takarók közelében.
Kisfiúk, kislányok, szánkóval csúsztak le a hóban,
kacagó arcukon, hófehér mosoly,
gondtalan szívükben,
örök tavaszt tükrözött,
csiszolatlan gyémánt fényű könnycsepp,
melegség járta át lelküket,…
ti, csillogó tekintetek, hova lettetek?
Itt vannak! hólepel fölött, szárnyaló akaratok mögött,
látnotok kell,… lelketek fehérségét, a reményt,
a szeretetet, amely körülvesz, betakar, elringat.
Soroljam még…. minek? KINEK?
Kik vagytok ma,
fehér lepel ugyanaz,
a régi tájat beborító, mindent eltakaró
természeti erő.
Ha akarod, ha nem úrrá lesz itt körötted,
seperheted, fújhatod gépekkel, ám visszatér:
beborít, eltakar, mindég ugyanazt akar.
Megújítani, körötted, csodás „fenséges” természetet,
megnyitni szívedet, megóvni tégedet,
megszépíteni az életét, MINDENKINEK!
és mindennek: embernek, állatnak, növénynek.
Óh, hótakaró, így van ez jól,
Átolvadsz, a felénk tartó tavaszba…
2olo.január
|
|
|
|
|
