A halak jutottak eszembe. Amit Marci mondott, hogy hiába bújsz az akváriumba, nem tudhatod, mit éreznek a halak.
Kint olvad. Február közepe van, minden olyan, mint lennie kell. Mennyire vártuk már az igazi telet, s most, hogy itt van, kezd elegünk lenni belőle.
Néha elképzelem, hogy jön egy U.F.O. Egy idegen. Egy azonosíthatatlan izé, aki figyel minket. Úgy, ahogyan mi figyeljük a halakat. Azt hiszi, ha sokáig figyel minket, akkor tud rólunk valamit. Mi meg itt rettegünk, hogy nehogy azt higgye már, hogy megismerhet! Honnan tudhatná, hogy milyen embernek lenni, ha ő nem az?
Olvad a hó. Akárhogyis, de olvad. Közeledik a tavasz. Örülhetnek a magok. Megvédte őket a hótakaró.
Ha az idegen izé nem tudhatja milyen embernek lenni, és én nem tudhatom milyen halnak lenni, akkor vajon azt honnan tudhatom, hogy milyen másik embernek lenni? Ez nem ugyanaz a probléma? Hogy kívül maradunk? Honnan tudhatnám, hogy mit érez az a másik?
Apám három éve halott. Akkor nem esett a hó. Emlékszem, fújt a szél, hideg volt, de apám mosolyogva halt meg.
Mit jelent az, hogy ismerni a másikat? Tudni, mit fog tenni? Vagy tudni, mit érez? Vajon mi ismerjük magunkat? Tudjuk, mit fogunk tenni?
Szerettem volna sírni apám temetésén, de nem ment. Meg akart halni, hát meghalt. 75 év. El lehet fáradni ennyi idő alatt az életben.
Vajon honnan jön az érzés? Néha csak úgy megbolydul bennem minden. Rosszul talál el egy fél mondat. Mint amikor kavicsot dobunk a tóba, és hirtelen felkavarodik minden. Mi egy kavics a tóban? Semmi. De ahogy végigcikkázik a vízen, ahogy fodrozódni kezd a felszíne... aztán, ahogy eltűnik...
Volt egy papagájunk. Matyinak hívták, azt hiszem. Félelmetes volt, ahogy a szobában repkedett, én meg nem szerettem volna, hogy a vállamra szálljon, úgyhogy nem is nagyon szállt.
Fura dolog ez az érzés, mert mikor ott hullámzik bennünk, akkor pontosan lehet tudni, hogy mi vagyunk az érzés. Hogy pontosan azok vagyunk, amit érzünk. És mégis! Mennyire nincs közünk hozzá, hogy mit érzünk!
Matyi végül megbetegedett. Nem akart enni. A végén már a ketrecből sem jött ki, csak ott gubbasztott az alján. Elvittem az orvoshoz, és amíg vártunk, ott volt a tenyeremben. Már alig volt benne erő, de csak nézett rám. Nézett rám azokkal a szürke szemeivel.
Néha megtörténik, hogy olyan közel érezni a másikat, hogy egy pillanatra elhisszük, hogy ismerjük. Pedig nem tudunk róla semmit, csak találkozik a tekintetünk, csak érezni véljük, amit érez, és talán így is van.
Matyi ott halt meg a tenyeremben. Egyszercsak leejtette a fejét és szép lassan megmerevedett. No, az fájt. Akkor sírtam.
Ritkán járok ki apámhoz, de azért sokat gondolok rá. Örülök, hogy mosolyogva halt meg. Rossz lett volna, ha még élni akar.