Szülői ház
Hazatérek. Szemem beissza a kert ezernyi ősz-színét. A kutyák csaholva üdvözölnek, némi simogatást dobok alamizsnaként. A lugason áthaladva beleszimatolok a levegőbe: édes szőlőillat ölel körül… Kezem a kilincsen. Mielőtt belépnék, egy pillanatra behunyom szemem; s a ház meleg szeretet-karját érzem magam körül.
Jó hazajönni. Tudom, itt minden értem létezik. Nekem nyílik az orgona, nekem terem a szilva, a barack, az illatos alma. Nekem érik a füge, s nekem folyatja édes mustját a lugas. Izabella nekem illatozik, a dió, mogyoró nekem csörög. Nekem süt nyáron a Nap, s ad árnyékot a fa. Nekem leng a hinta, nekem csúszik a szán. Nekem, s értem él ez a Ház.
Benyitok, s hangosan kiáltok: Megjöttem! Anyukám a konyhából, Apukám a kazánházból bukkan elő. Őszinte öröm az arcukon, karjuk ölelésre tárul. Mindig meghatódom, mikor hazatérve először megpillantom Őket. Egymás szavába vágva kérdezgetnek, és mesélik az itthon történteket. Szívem megtelik szeretettel.
Az egész élet kevés, hogy hálám kifejezzem, s a töredéke gondoskodást viszonozzam. Szeretetük, mi élhetővé teszi számomra a világot, beburkol, melegít és erőt ad. Nekik lettem jó kislányból jobb emberré. Értük váltam hű társsá, gondos anyává. Sikereim nekik köszönhetem. Nekik rovom a sorokat, értük énekelek. Miattuk lettem az, aki ma vagyok.
Isten áldását kérem e Házra.
2009. nov. 16. |