Magányomban köszönt az est

Egy hosszú fáradt nap után,

Tekintetem megpihen

Szűk szobám kopár falán.

Ágyam szélén kuporgok,

Emlékek képe hívogat,

Feledném,de nem tudom,

Reszketőn ölelem árva sorsomat.

Fonalát szövi a csend

Hálóját vetette ki rám,

Mély barázdát szánt lelkemen

Fájdalmasan a magány.

Néma könnyeket hullajtok,

Feléd indul újra képzeletem,

Nevedet kiáltom hangtalan,

Arcomat a párnámba temetem.

A szunnyadó mécses lángja

Fájdalmat karcol a kopár falon,

Felsírok mint egy kisgyerek,

Mert hiányod fáj nagyon.