Ténferegtem már életem folyamán úgy, ahogy tán soha senki. S ha kérdenéd, hol járt ekkor apám, mikor nagyon kellett volna menni, hát nem tudom, barátom.
De elmondom, míg szerette asszonyát, anyámból megszülettem én. S magamra löttyintve az út porát, ha már az út maga nem lett enyém, elidőztem e tájon.
Láttam, amint kapáson cigára lóg, s foltra már nem futja neki. Gyermeke bölcseje a dús falomb, mely éhezvén árnyékba temeti csöppnyi szomorúságát.
S ha asszonya fedővel fedett ételt vitt délidőn a határba, Lábnyomában felhő merítkezett, mely óceán volt a tors bogárnak, hát belé fulladt kábán. És volt olyan, aki kerülvén munkát leült a rideg tömegbe. Rongya közt, a kockakövön turkált, s izmát bor és pálinka égette aszott arcú koldussá.
Az emberek jöttek, mentek, keresve Napot borongós nappalon, de nem volt jobb, s több égitest festve a fellocsolt azúrkék paplanon, így tovább álltak lustán.
Hiteles vezető nem papolt kosztról. Szavában sosem élt kenyér. Tejfogú volt még a Föld, a Holdról s a kutyaugatott Nép életét alamizsnával tömte.
Bár sans-culotte, és börberi kabát, cipőjére nem tapadt sár. A mozgolódás, számára barát s szív nélküli ellenforradalmár sírjának ásott gödre.
És harang sem zúgott! Fanfárok némán rostokoltak szűk toronyban. Minden angyal elhúzódott, s tréfát hittek magukénak vígpokolban szolgalelkű ostobák.
Hatalmas Taigetosz lett a világ. Kalandorok szövetségén kutatták és bírálták el hibád. (Nem menekülsz, de nem is lelsz békét. Gondjaid holt mostohák…)
Láttam én mindent, így is, hogy csak álltam: zenit, és nadírvillanást. S ha éjjelen világlott egy lámpa pislákolt szemem dacára, halvány keresztként égtek túlról
az utcák, a taxik, a fölfestett jel, a világgá futott remény, ha indulni kell. Mind-mind eleven fájdalom az úton! - Elveszettként dülöngélünk a múlton.
|