Kinézek a kórház fehér ablakán, kopaszodó gesztenyefa csupasz, barna ágai nyújtóznak ölelően az ég felé. Néhány kósza, rozsdásodó levelet zizegtet rajta a metszően hideg novemberi szél. Az ég akvamarinját széles, elnyúló paynesszürke csíkok festik át, nyomott, sivár hangulatot árasztva.
Élet-halál között lebegek én is, már a napokat sem számolom. Ki tudja mióta fekszem magatehetetlenül ebben az ágyban. Nappalaim és éjszakáim egybeforrnak, őrjöngő fájdalmaimnak nem szab határt sem éjjel, sem nappal. A neonok búgva, egyfolytában árasztják kékes fényüket, nekik sem jelentenek semmit a váltakozó napszakok.
Kezelések hosszú során túl, változatosság? Ó, nem, semmi, minden mozdulatom csak fájó szenvedés. Mellettem vajszínű vesetál, abba öklendezem. Enni? Egy falatot sem, kár is a kanalanként finoman belém erőszakolt pépért, így maradt életben tartásomra az infúzió. Nézem az infúziós cső légtelenítőjébe aláhulló cseppeket. „Csipp, csepp, egy csepp, öt csepp meg tíz, olvad a jégcsap, csepereg a víz.” – dúdolom magamban a gyermekdalt.
Figyelek az ütemére, érdekes, hogy a falióra monoton tik-takjai egybecsengenek a vízcseppek alig hallható koppanásaival. Egységes ritmusuk tartják bennem a lelket.
Szemem csukva, köpenysuhogást, partvis széles ívű mozgását, csapkodásait hallom, jó erősen, az ágy lábaihoz verve, erős hipószag terjeng a levegőben, jaj, hol van az a vesetál.
Nem érem el a nővérhívó gombot, a párnámat éri a zöld epe. Pár percre megkönnyebbülök.
A kórterem szárnyas ajtaja nyitva tátong, nővérkék sürögnek ki-be rajta. Lépteik, hangfoszlányaik alapján barchobázom, ki lehet az, és kikövetkeztetem a zajokból, hogy éppen mit tesznek. Az általuk csapott levegő széljárásában érzékelem magam körül őket, érzem testük tömegét, térfogatát, melegét. Még a leheletüket is, amint fölém hajolnak, s karomat finoman paskolják vérvételre.
*
Lekapcsolják rólam az infúziót, a fiatal beteghordó kirángatja ágyamat a helyéről, csak úgy kattognak kisgörgős kerekei. Nehezen felemelem jobb karomat, búcsúintés szobatársaimnak, irány a műtő. Úttalan folyosókon tekergünk, hol jobbra, hol balra, zökkenő mindenütt, véget nem érő labirintus, fotocellás ajtók nyitódnak, záródnak.
Hatalmas helység, lepedőparavánokkal megosztott zugok. Egyikbe betolnak. Nézegetek körös-körül, de csak a fehér lepedőket látom, kékkel beleszőve a kórház neve. Émelyítő a fertőtlenítő szaguk. Nehézkesen jobbra fordítom a fejemet, kezemmel félrebillentem a fehér lepedőt, a szomszéd fachban kopaszodó idős férfi, orrlukai zihálva tágulnak, savós szemei a végtelenbe révedve, arca viasz, mint egy maszk. Kérdést mormolok felé, nem hallja, nem reagál rá, próbálom hangosabban, de szavaim csak puszta belső suttogások.
Bámulom a halványzöld mozaikcsempét, mögöttem jövés-menés hangjai, tekergetem nyakam hátrafelé, szeretném felhívni magamra a figyelmet, sikertelenül. Kiszolgáltatott vagyok, és rettenetesen félek. Hosszúnak tűnő várakozás után ágyam végét újra megragadják, lengőajtó tárul, első pillantásom a plafonon elhelyezkedő hatalmas kerek fényekre esik. Bántja szemem az erős világítás, elfordítom róla.
Körülöttem halványzöld ruhába bújt műtősök, orvosok. Látszólag rohangászás, de a rutinos, kimért mozdulatok összhangban vannak, érzem az összeszokott, közös, egymást segítő tevékenységsort. „Egy-kettő-három, hopp!”, átemelnek a jéghideg műtőasztalra. A zöld maszkok mögött csak rám szegeződő szempárokat látok. Fölém és közel hajolnak, majd újra eltávolodnak. Kezemet, lábamat kikötözik, rúgni, kiabálni szeretnék, de tehetetlen vagyok. Idegen, kesztyűs kezek gyakorlottan matatnak rajtam, tűszúrást érzek a vénámba, arcomhoz gázmaszkot nyomnak, „Számoljon tízig!”. „Egy…kettő…három….”
*
Kislány vagyok, hintázom, fel-le, fel-le, egyre magasabbra hajtom magam, varkocsaim repkednek, csapkodják hátamat. Önfeledten hajtom, hajtom magam az öntudatlan szédülésig. Jól esik belemerülnöm a ködfehér kábulatba. „Már alszom?”….
*
Nagymama munkába indul. „Gyerekek! Vigyázzatok a vaskályhával, jól megraktam brikettel, hozzá ne nyúljatok, veszélyes! Melegen lesztek míg hazaérek.”
Amint nagyanyám kilépett az ajtón, öcsémmel összenéztünk, majd együttesen estünk neki a tiltott gyümölcsnek. Egy ronggyal kinyitottam a vaskályha ajtaját, öcsém piszkavassal túrkálta a parázsló hamut, majd felváltva a rostélyt rángattuk. Felül kitártam a kályha torkát, a láng nyalábokban csapott fel, úgy okádta a tűzet magából, mint az egyfejű sárkány haragjában. Melegem van rettenetesen, elönt a forróság, mintha ezer tűzhangya égetné bőrömet.
*
Most meg fázom, az árvaház udvarán fél méteres hó áll. Társaim lábnyomában lépkedek, cipőm átázott, zoknim lucskos. Szorítom magamon össze kiskabátomat, hullik a hó hatalmas pelyhekben, fejem mezítelen, kínai rövidre vágott hajamon vastagon ül meg a hideg fehérség. „Bumm!” Az arcom közepébe vágódik egy keményre gyúrt hógolyó. Fájdalom hasít át orromon és orcámon. Kitörlöm szememből a jégkását, látom a vérem pirosával keveredett. Körülnéznék, de újabb és erőteljesebb találat ér, záporoznak fejemre, nyakamra, becsurog kis posztókabátom alá a jéghideg hólé. Kezemmel elfedem arcomat, a hógolyók egyre közelebbről és intenzívebben csapódnak testemen. Térdre rogyom, előrebukom, a fájdalom és fagy a csontomig hatol, könnyek nélkül zokogok belül, végül társaim csatazaja hirtelen alább hagy, egy testes és szigorú nevelőnő részvétlenül felállít és beterel az intézet komor, szürke épületébe. Remegek és vacogok, pirossá fagyott kezeimet leheletemmel melengetem. A jégvirágos ablakon át bámulom a játszó gyermekeket.
*
Otthon vagyok nagymamánál, nagybátyám horkolásával felveri az éji csendet. Piciny szobában zsúfolódunk össze. Zavar a horkolás, képtelen vagyok tőle aludni. Szoba-konyhás gangos lakás a város külterületén, munkáskerület és ipartelep közepén, a gyárudvar tövében. A gyomrom is korog, éhes maradtam a rántott leves után.
Nyugtalankodom, forgolódom az ágyban, nem tudtam átvenni irodalomból a tananyagot. Holnap biztosan felelni fogok. „Hogyan mutatkozik meg Madách kettős világnézete Ádám és Lucifer alakjában? Szintenként, lépésről-lépésre.” És én még be sem fejeztem a mű olvasását. Ebben a pirinyó lakásban nincs egy csendes zúg, ahol megbújhatnék és felkészülhetnék a tanórákra. Öten lakunk itt, három generáció együtt.
Gyakran a könyvtárba menekülök, ott csend van és nyugalom, szeretem a könyveket, általuk elvarázsolom magamat a mindennapi veszekedések és szegénység elől.
És ott van nekem még, a legnagyobb örömforrásom, a képzőművészeti kör, ott kreatív emberként alkothatok, kirajzolok magamból minden bánatot, keserűséget.
A modell forog, öt percenként új pózt vesz fel, tussal dolgozom. Vázlatok –krokik- halmaza gyülemlik fel mellettem. Sajnálom a fiatalságát, ártatlanságát vesztett modellt. Fillérekért tárja fel pucér testét a művészpalántáknak. Megalázó a helyzete, vagy tucatnyian, fiúk, lányok vegyesen, vizslatjuk minden porcikáját. Krokizás után visszatérünk fő rajzunkhoz, az enyém egy teljes alakos szénrajz drapériával. A modell fél órára születendő Vénuszként pózol állva.
Ülök a rajzbakon, a rajziskola tanára belenéz munkámba. „Jól van, Eszter! Szép a kompozíció, tökéletesek az arányok, mozgalmas a fény-árnyék játéka, de itt még nem vibrál eléggé, dolgozzon rajta!” „Igen, tanár úr!” Jól esik a dicsérete. Új lendületet veszek, érzem, mit kell tennem, arcom kipirul, szénporos kezemmel végigsimítok rajta, szétkenődik a fekete por, jól áll nekem a piros és fekete.
Élvezem, hogy a tárlatokra, kiállításokra egyre több kisplasztikámat és grafikámat zsűriznek be. Mozgalmas felhajtások előzik meg, meghívók tervezése, zenés, műsoros megnyitó szervezése. Sem anyám, sem apám, sem nagyanyám nem jött el egyetlen kiállításomra. „Ez mind szemét, nem fogsz megélni belőle soha!” – mondogatták. Mardossák lelkemet szavaik, úgy fáj, fáj, rettenetesen.
*
Fertőtlenítőszag, köpenysuhogás, matatás, hangfoszlányok körülöttem. Oldalamra fordítanak, puha nedves szivacsot érzek végigsimítani arcomon, hátamon. Minden porcikám fáj, keresztre feszítettként érzem magam. Végre vége a fürdetésnek, nyugton hagynak, és átszendergek a megváltó álomködbe.
*
Csurom víz vagyok, a Palatinusz medencéjében Pongrác rám néz, én is a szemébe révedek, egymás lelkében fürdünk. Átható tekintete hirtelen huncuttá válik, vizet fröcsköl arcomba, „Eszter! Leszel a feleségem?” „Mi van? Tessék?” „Jaj, két méteres mély a víz alattam, alásüllyedek. Ez váratlanul ért, meglep, itt, egy medencében, választ vár azonnal?” Kidugom a fejemet a vízből. „Hát persze, igen, igen, igen!” „Szeretsz?” „Szeretlek!” Mosolygunk egymásra, testemben a nyugalom szétárad.
*
Lajoskát hazahoztuk Pongráccal a szülészetről, milyen gyönyörű baba, formás kis feje alig nagyobb, mint egy jonatán alma. Apró kezei ökölben, lassan elkezd követni a tekintetével. „Mit is mondott a neonatológus és a neurológus? Nem éri meg a kamaszkort!?” „De meddig tart a kamaszkor, hiszen a múlt hónapban töltötte be a 24. életévét. Vigyázunk Lajoskánk egészségére, ááá…, dehogy is fog meghalni! Az egzisztenciánkat is feladtuk érte, összetartó család vagyunk, nem engedhetjük elmenni őt. Azért sem, az orvosok is tévedhetnek.!”
Tolókocsisan is megmásztuk vele a Pilisi Rám szakadékot, majd alá zuhantunk a zúgó patakba, istenem, hogy élvezte a nagy rengeteg erdőt. Szédülök újra, erősen kapaszkodom a sziklába vert vasláncba. Lábammal másik kiszögellést keresek a kőpárkányon, megvan, lassan araszolok előre. Keresztül másztam a sziklafalon. Győztem, győztünk! Hurrá! Túl vagyunk a legnehezebb szakaszon. A turista út kiszélesedett és a patak medre mentén kanyargott a hegység völgyeiben a tölgyfák árnyékában. Egymásra mosolygunk mind a hárman.
*
Kinyitom a szemem, először fiam, Lajoska nagy barna szemeit látom, balra pillantva Pongrácot, a férjemet. Aggódva figyelnek, két oldalról fogják a kezemet. Elönt a nyugalom.
Visszacsukom a szemem, ismét alámerülök az álomködbe. „Adj egy kis jelt!” – suttogja Pongrác. Erőt veszek magamon, gyengén, erőtlenül megszorítom a kezét. Érzem, amint ő is gyengéden visszaszorít. Minden rezdülésem lesi, akárhányszor magamhoz térek, az ő féltő arcát, nyugodt szemét látom. „Vajon mennyi ideje vagyok itt a kórházban?” Kinézek az ablakon, látom a gesztenyefák kivirágoztak, hallom a madárcsicsergést is. „Tehát már tavasz van.” – állapítom meg magamban. És Pongrác Lajoskával, mint mindig, itt ülnek mellettem.
A főorvos úr magabiztosan és nagy lendülettel beviharzik az ajtón. Hangfoszlányok érnek el hozzám a beszélgetésből. Pongrác kérdését tisztán hallom.
„Főorvos úr! Van remény Eszter teljes felépülésére?” „Hogyne, Polónyi úr! Remény mindig van! Eszter állapota stabil, hamarosan megkezdjük a rehabilitációját, jók a kilátásai, minden esélye megvan a teljes gyógyulásra, bizakodjunk, pár hónap és hazamehet.”
„Otthon, haza, haza, Lajoska, Pongrác”, csak ez jár a fejemben, kinyitom a szemem, rájuk nézek és már eldöntöttem és tudom, hogy végigcsinálom és juszt is meggyógyulok, van miért, értük, s újra meg újra megszorítom kezeiket.
Gárdony, 2010. február 22.
W.Kovács Krisztina
Welentze
|
