A Névtelen város
-első fejezet-/7

   Amikor az ember szerelmes, megszűnik előtte minden akadály. A lehetetlen fogalma értelmezhetetlenné válik, mintha korábban sosem létezett volna a szótárban. Ha ahhoz, hogy eljusson a kislányhoz, meg kellett volna tanulnia repülni, a remete minden bizonnyal szárnyakat növesztett volna. Vagy kirabolna egy bankot és a pénzből pilótaórákat venne egy repülést oktató cégnél. Akkor idővel akár még személyszállító repülőgépeket is vezethetne New York és Amszterdam között...
   Most viszont futnia kellett, és a sors kegyetlen iróniája jóvoltából még azelőtt az egyik kannibál nyomait követhette alig másfél nappal megmenekülése után, hogy elmúlt volna a tagjait megmerevítő izomláz.  Kegyetlenül szúrt az oldala a bennszorult levegő miatt, arcából úgy dőlt a víz, mintha éppen megmártózott volna egy tiszta vizű tóban.
   A tóról eszébe jutott a kislány zöld szempárja. A sápadt arcbőre, és a cseresznyepiros ajkai. A vékony kis nyaka, és az a dal, amit olyan átszellemülten dúdolt. Elméjében, mint egy fényképen, ismét maga előtt látta a kislányt, figyelte, hogyan mozognak apró mellei minden egyes légzésnél. Elképzelte, ahogy gyönyörű, gömbölyded vállait a kezében tartja, a selymes bőr érintését, és a nedvességet, amely a hűs, friss vízről került rá. Elképzelte, ahogy karjaiban tartja azt az apró testet, ahogy azok a finom ajkak a fülébe dúdolják azt a dalt, amelynek minden ütemére megdobbant a szíve. Hallotta a lány vékony hangját álmában, amint szerelmet vall neki, a kis sóhajokat, Rezia házában, a kényelmetlen szalmaágyon, a remete a kislányról álmodott, és álmában a kislányt...
   Hirtelen az arcába csapott egy ág. Szúrós tüskék álltak a bőrébe, majdnem kiszúrták a szemét.
   -Ez mire volt jó?! - kérdezte ingerülten a remete, és látta, hogy mellette a fiú jóízűen nevet rajta. Egy pár pillanatig nem tért magához, aztán mikor ismét előre nézett, látta, hogyha nem állítja meg az arcába csapó faág, akkor megint lezuhan egy meredek domboldalon. A remete csak most fogta fel, hogy olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy a környezetére egyáltalán nem is figyelt - fogalma sem volt, merre jártak az elmúlt órákban. A herceg akár csapdába is csalhatta volna...
   -Pihenjünk egy kicsit. Nemsokára odaérünk - a remete szíve nagyot dobbant. Már közel járt a céljához, egyáltalán nem akarózott pihenéssel húznia az időt. Aztán hirtelen mindene megfájdult. Eddig nem érezte a testében szétáradó fáradtságot és kimerültséget, amíg erőt tudott meríteni az emlékeiből, de most, hogy megálltak, hirtelen visszazuhant a valóságba.
   Letelepedett a herceggel szemben egy fatörzs tövébe, behunyta a szemeit és próbált a légzésére figyelni, hogy megnyugtassa a testét és újra erőt gyűjtsön magába a maradék táv megtételére.
   -Milyen gondolatokban merültél úgy el, hogy azt sem tudtad, merre jársz? - kérdezte a kisfiú, miközben egy almát kezdett majszolni. A remetét az álom határáról húzta vissza a cincogó, vékony hang.
   -Csak elfáradtam.
   -Ha elfáradsz, elbambulsz?
   -Ha elfáradok, elalszom.
   -Futás közben is?
   -Futás közben leginkább.
   -Miért akarsz eljutni a tóhoz?
   -Láttam ott valamit, amire szükségem van. Meg válaszokat keresek. Szeretném tudni, mi történt a Névtelen városban.
   -Na persze - a fiú gúnyolódott, hiszen jól tudta, hogy mindez csak mellébeszélés, egy ócska kifogás, amivel a remete megmagyarázza magának, miért is kell odamennie, ahol a sziklák alkotják egy tó partját. -És gondolod, hogy találsz ott valakit, aki segíthet?
   -Láttam ott valakit.
   -Nem él ott senki - mondta a fiú mogorván. A remete hirtelen éberré vált, és figyelte a kisfiú mozdulatait.
   -Láttam ott valakit. Nem tudom, hogy ott él-e, de szeretném megtalálni.
   -Talán jobb lenne, ha mégse vinnélek oda...
   -Azt mondtad, már közel van.
   -Tényleg nincs messze...
   -Most mi ez a hirtelen pálfordulat?
   -Miért keresed azt a valakit? Mit akarsz tőle?
   -Ezek szerint te ismered őt? Mit tudsz róla? - a remete nem tudta leplezni az izgatottságot a hangjában. A kisfiú érdeklődve fürkészte a remete karcolásokkal, horzsolásokkal és kisebb vágásokkal szabdalt arcát, és csillogó tekintetét.
   -Nem ismerek senkit, aki a tónál élne.
   -És valakit, aki oda szokott járni?
   -Olyat sem. A tavat sem ismerem, csak történetesen tudom, hogy lehet eljutni oda.
   -Még sosem jártál ott?
   A kisfiú nem válaszolt. Hirtelen csend lett közöttük. Hallgatták a madarak csicsergését, egymás légzését, és élvezték, hogy nincsenek egyedül. A fiú haragos tekintete megenyhült, ismét elmosolyodott, az almájába harapott, majd azt mondta:
   -Tudod, egészen megkedveltelek. Mégsem hiszem, hogy baj lesz abból, ha odaviszlek - 'szóval, elbizonytalanodott abban -villant át a remete agyán egy pillanat alatt-, hogy odavezethet-e engem, és ezért álltunk meg. Vajon mennyire ismeri jól azt a kislányt?' Még szerette volna megkérdezni, miért nem akart a többi ember beszélni arról a tóról, de a herceg felpattant és neki is iramodott.
   -Ne maradj le! Nincs sok hátra!
   A remete sóhajtott egyet, majd ismét futásnak eredt.

(folyt.köv.)
©by ender