A Névtelen város
-első fejezet-/8

   A remete több tucat kilométernyi futás után is kivételesen frissnek érezte magát, és az elébe táruló látvány hatása elűzte tagjaiból a fáradtság maradékát is. Ahogy elnézte a tó tükörsima és zöld felszínét, ismét a lenyugvó nap utolsó sugarainak vörös fényében, és a szemközti meredek domboldal felől fújó gyöngéd szellő illatát mélyen a tüdejébe szívta, érezte, ahogy megnyugszik a lelke. Most, a tó másik oldalán, a laposra csiszolt tetejű sziklákon állva sokkalta nagyobbnak tűnt az előtte elterülő állóvíz, és sokkalta nyugodtabb és csodálatosabb helynek bizonyult a helyet körülölelő erdő is, ahonnan az élet halk hangjai szűrődtek át a fákból emelt magas falakon.
   -Ha létezik a boldogság - mondta maga elé a remete - , akkor én most boldog vagyok.
   Ismét egy, A megválaszolhatatlan kérdések könyvéből származó kérdés. Mi  a boldogság?
   -Nem véletlenül érzel így - mondta a herceg. -Ez a Lelkek tava. Nagyon kevesen ismerik a nevét, még kevesebben képesek eljutni ide.
   A remete mögött két hatalmas és üreges oszlop állt. Mindkét üreg akkora volt, hogy kényelmesen elfért volna benne akár négy-öt felnőtt férfi is.
   -Hálás vagyok, amiért elhoztál ide. Ha sikerül elérnem, amiért idejöttem, elárulom neked a nevemet.
   -A szavadat adod á?
   -A szavamat adom rá - mondta a remete, majd a zsákjából elővett egy öreg, kopott amulettet, és a fiú kezébe nyomta. -Ezt tartsd magadnál, amíg legközelebb találkozunk. Akkor add majd vissza, ha elárultam a nevemet.
   A fiú elkerekedett szemekkel nézett az amulettre, alighanem ismerte a jelentését.
   -Mi lesz így a szerencséddel?
   -A szerencsémet nem különböző tárgyakból nyerem. Ezt az amulettet azért tartom mindig magamnál, mert még a dédnagyapámé volt, aki pedig körbegyalogolta az egész világot. Ugyanaz volt a neve, mint az enyém.
   A kisfiú kék szemeiben öröm csillant.
   -Ezek szerint bízol bennem, ha ilyen fontos dolgot rám mersz bízni.
   A remete bólintott.
   -Ismered azt a kislányt, aki idejár fürödni?
   A kisfiú nem válaszolt.
   -Milyen gyakran jár ide?
   A kisfiú elfordította a tekintetét.
   -Segítesz megkeresni?
   -Mennem kell - közölte a herceg, majd elindult abba az irányba, ahonnan érkeztek. -Nem tudom, meddig akarsz itt maradni, de légy óvatos. Nem sokan jutottak ki élve innen.
   A remete egy ideig a fákat bűvölte tekintetével, amelyek között elnyelte az alkonyat a kisfiú apró alakját. Azután, amíg még volt némi világosság, emberhagyta nyomokat próbált keresni a parton, hátha talál valamit. Csak abban volt bizonyos, hogy a tó közvetlen közelében nem lakik senki. Amikor besötétedett, leült az egyik üreges oszlop elé, és szorgalmasan várni kezdett. Várta, hátha felbukkan Angela - magában, titokban nevet adott a kislánynak - , és közben azon gondolkodott, mit mond majd neki, amikor először találkoznak. Mondhatja azt, hogy milyen szép, de ez annyira nyilvánvaló és sablonos. Szerelmet vallhat neki, oóó, az az aranyos arc erre biztosan elpirulna... Valami tömör, határozott és ütős mondat kell, amitől a kislány azonnal az övé lesz. Lehet, hogy egyszerűen csak közli vele, hogy feleségül veszi... A remete életében most jött el az a pillanat, amikor világossá vált, hogy nem élheti le az életét egymagában. Szüksége van Angelára...
   A hajnal, mint mindig, amikor sietnie kéne, megint hosszasan váratott magára...

(folyt.köv.)
©by ender