Jajgat a ló az igában. Vézna-deres szive fáradt,
képzeletéből esteli zab s vederért szaladó lány
friss vize árad; s mordul a gazda, az ostora pattan
s jajgat a munka alatt, úgy jajgat a ló az igában!
Nyár van. Hőség. Bőre feszült, csúf, izzad erősen,
s nem jön a gazda leánya, ki hűs takaróval szépnek
lássa e böglyöktől dagadó csupa nyűgteli testet.
És a gazda felordít: „Gyí, te tetű, szaporábban
húzd! Gyí! Gyí!” s a barázda tövében a duzzadt,
szörnyü göröngyök tánca felett a leány szelid inge
lebben a földre – szemellenzőjén csillan a fátyla,
lobban a láng. És ordit a gazda: „Álmodozol tán?!
Húzd! te rühes dög! Húzd! Gyí! Gyí!” s odavág hogy a vére
fröccsen s ekkor - tán mint Fátima gyermekeinek –
szól a leány: „Vagyok az, ki nyomorodban vígaszod adja,
húzd neki, húzd csak, este alattad csendül a szalma
bolyhosan és neki vasszegek állnak az ágya deszakján!”
Esteledik. Morog egyre a gazda, szitok szava mind – de
árnya felett már ott lebeg egyre a lány s a szelíd éj
símogató keze; s kuncog előre a gazda jövendő
jussán: élteti bölcsen az ítélet, igazság.
Összepakolnak, éhe se szomja sem űzi. Vitorlát
bont a fuvallat – az alkonyi – lelke köré mialatt a
várakozástól szédült szem meglátja a csendes
kis falu módos házát – s látja a jányt, seper éppen,
táncol a seprü a szorgos kézben.Angyalok útja
az, min odáig elér és glória tündököl ott, hol
érzi a dús kezek omló békéjét, zuhatagját.
És odaérve kifogja a hámból a gazda; leánya
fürgén ugrik elébe – de seprü rivall s odavág és
csattannak sarujából a hangok: „Gyí! hülye állat,
menj már, menj a fenébe, te rút gebe! Gyí! Gyí!”
ordít, ordit a lány és közben a szürke kezek úgy
zúgnak fájó, vén hasa bőrén, mint diadalmas
üldözetésben a győztes rém vas-pallosa tánca.
És az istállóba beérvén feltünik álma
bús, viharos lebegése s remegve ledől – vacsorája
felhő s korpakemény hazudása a létnek – elalszik
halkan –hördül a trágya ezernapi gőze s e nyárban
felsir a ló az igában s vézna-deres szive megtér.