| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Letűnt világ Ideje:: 03-07-2010 @ 11:18 am |
|
|
|
|
Húsz éve nem jártam itt, pedig valaha otthonom volt a kis bakonyi falu, innen
indultak el a szüleim, és – bár már máshol élek – én is itt születtem. Nézem az út mellett
sorakozó, modern házakat, és azon tűnődöm, hogy az elmúlt évtizedek alatt mennyire
megváltozott az apró falvak élete.
A régi parasztéletben a föld és a jószág határozták meg a gazda helyét a közösségben,
a tanultság, a végzettség nem képviselt értéket. A hat osztályos elemi iskola után a 12–13
éves lányok otthon várták, hogy a pártát főkötőre cserélhessék. A földeken, a háztájiban
rengeteg munka adódott, emellett sütés-főzés, mindent meg kellett tanulniuk, hogy jó
feleségek lehessenek. A sihederek az állatok körül segítettek, az ő feladatuk volt az etetés-
itatás, az állatok almozása. Ha utolsó idős állat állt a jászol előtt, az istállóban kellett
éjszakázniuk, az ebből adódó, diszkrét istállószagot csak a hét végi alapos mosakodás, és
az ünneplős ruha viselete oldotta fel, ha feloldotta egyáltalán. Fürdőszoba? A napi
mosakodáshoz még a módosabb gazdák is az itatóvályút használták.
Nyáron az aratás volt a legfontosabb feladat, ez biztosította a kenyeret az újig. Akinek
nem volt saját földje, részes aratóként szegődött valamelyik gazdához. Suhantak a
kaszák, vágták a rendet, dőlt a búza. Az első kaszás diktálta a tempót, a többi rézsút
haladt mögötte. A lányok sarlóval a kezükben markot szedtek, a fiatal fiúk kévét kötöttek,
és keresztbe rakták. Lemaradni kínos volt, de míg a férfiak a kaszát fenték, kicsit
kifújhatták magukat. Hajnalban kezdtek, délben hosszabb pihenőt tartottak. Ebéd után
árnyékot kerestek, a legforróbb órákat átaludták. Az aratás végeztével feldohogott a
cséplőgép; az etető a dobon állt, és töltötte a nagy monstrum száját. A gép falta a
kévéket, ontotta magából a kicsépelt szemeket, az életet, szállt a pelyva a levegőben. A
munkáért kapott búza a padlásra került, a fiúk zsákonként hordták a malomba, őrletni. A
Bakony örökké szeles csúcsa a szélmalmok hazája, Tésen néhány még ma is őrzi a
múltat. Őszi munka volt a kukoricatörés, a krumpli-szedés, ez a táj a krumpli egyik
hazája. Télen az erdőgazdaság adott munkát. Esténként toll- és kukoricafosztásra,
morzsolásra gyülekeztek a szomszédok, ismerősök. Kalákában dolgoztak, elkezdték egyik
háznál, majd a szomszédban folytatták. A munka egyben társas összejövetel volt a
fiataloknak, minden háznál uzsonnát kapnak, kakaóval, foszlós kaláccsal, rétessel, majd
táncoltak, amíg bírták szusszal. A zene? Nem igényelt külön előkészületet,
szájharmonikázni, citerázni szinte mindegyik fiú tudott.
Ahogy közeledünk a faluhoz, a szívem egyre hevesebben ver. A kanyar után már látni
az erdőt, tölgyek, bükkfák, gyertyánok uralják, olyan szorosan állnak egymás mellett,
hogy a törzsük szinte összeér, dús koronájuk árnyat tart a páfrányoknak.
Gyerekkoromban számtalanszor bebarangoltuk apám kisebbik öcsével, akit
testvéremként szerettem; most egyedül vágok neki az útnak. Itt nappal is félhomály
uralkodik, a sűrű lombokon csak néha villan át az ég egy kis szeletkéje. Egy vadcsapáson
haladok, vaddisznó, őz, szarvas nyomában járok. A lábam alatt csúszós avarszőnyeg,
ereszkedők és kaptatók váltják egymást. Végre ritkulni kezdenek a fák, egy bozótos
területre érek, som-, kökény-, mogyoróbokrok keverednek a vadrózsa tüskés indáival.
Alattuk a fűben vadszamóca piroslik, íze semmihez nem hasonlíthatóan édes. A
kökénybokor egyik ágán, az aljnövényzettől jól elrejtve parányi fészek búvik meg,
három apró kék tojást rejt a mélye. Jöttömre a tojó ijedten felrebbent, egy faágra ül,
onnan figyel fejét félrehajtva. A szép tisztáson buja fű kínál kényelmes pihenést,
elterülök a selymes szőnyegen, és gyönyörködöm, ahogy a déli szél az égi báránycsordát
hajtja. Körülöttem ezernyi kék harangvirág billegeti fejét; bim-bam, hallom a tündérek
csengettyűjét. Feltápászkodom, indulni kell, messze még a cél. Az út lejteni kezd,
hamarosan a völgybe érek. A fák alól tölcséres és kalapos gombák bólintanak felém,
köszöntöm őket, mint jó ismerőst. Az a barna kalapos a vargánya, szárított húsából télen
is illatos leves készíthető. A hosszú tönkű az őzláb, ez a szép fehér golyó pedig a
pöfeteg, fiatal húsa rántva finom csemege, ám ha megöregszik, szürke porfelhőt lövell ki
teste… mintha emlékeztetne rá, hogy porból lettünk, porrá leszünk. Már itt is az úti
célom, elértem az irtást, a szekérútnyi szélességben kivágott fák a szomszéd községig
vezetnek. Erre járt egykor fiatallány- anyám, s ott lépdelt mögötte ifjú legényke- apám.
Emlékezni jöttem ide, a múltat keresve követem a lábuk nyomát.
Az idő homályán át, a mesék tükrében megpillantom Anyámat, barátnőivel búcsú-
bálba igyekeznek a szomszédos faluba. Meg sem érzik a 10 kilométeres sétát, egy
bakonyi lány hozzászokott a gyalogláshoz, a legközelebbi város 20 kilométerre van, és
akinek nincs szekere-lova, hetente többször megteszi az utat gyalogosan. A lányok
vidáman, magabiztosan lépkednek, nem félnek, mert tisztes távolságból hét fiú követi
őket, ott ballag közöttük Apám is.
Látom sudár, őzikelábú Anyámat, a budai polgárlányt, aki a háború elől menekült
szüleivel a kis faluba, és itt serdült kamaszlánnyá. Egy pillanatig tűnődöm azon, hogy
akadhatott meg Anyám szeme a kaffogó csizmákon, amikor más, komoly udvarlója is
akadt; a városból egy iparos legény sertepertélt körülötte, már az édesanyjának is
bemutatta. Elszégyellem magam a gondolatért, Apám nem ez volt, pontosabban nem
csak ez. Jó fejű, okos fiatalember, többre és szebbre vágyó, nem akart földműves lenni, a
technika, a könyv érdekelte, de falun született, ahol legfeljebb kalendáriumot olvastak az
emberek. Talán a könyv iránti tiszteletével fogta meg Anyám szívét.
Látom túlméretezett csizmáiban ballagó 17 éves, vézna, fekete hajú Apámat. Télen-
nyáron az amerikai hadifogságban szerzett hatalmas lábbeliket viselte, talán ezért hívták
a barátai Kengurnak. A háború utolsó óráiban a németek besorozták a 15 éves kamaszt,
és leventeként harcolni vitték. Hadifogságba került, és csak másfél év után jöhetett haza;
első külföldi útjának eredménye egy aknaszilánk a könyökében, egy csomag DDT por és
egy pár negyvenhatos gumicsizma volt. Kapott egy talán kétszáz dollárról szóló
elismervényt is, amit beválthatott volna egy itthoni bankban, de ezt talán még az
elismervény kiállítója sem hitte igazán. A fogság ideje alatt sok élménye akadt, a
fogolytábori élet, az első narancs, amit megkóstolt, az első néger, akit látott, de a
harcokról nem beszélt, a sebesüléséről sem.
A délután, koraeste hamar elszalad, a lányok nem maradhatnak sokáig, hosszú az út
hazáig a sötétségbe burkolózott erdőn át. Visszafelé sokkal messzibb a messzi, a tánctól
fáradt lábakat mintha ólomsúly húzná. Lassan haladnak, beszélgetnek, fecserésznek,
időnként hátrasandítanak. Semmi baj, a fiúk ott haladnak a nyomukban.
– Huhú! – rémítgetik a lányokat szellemhangon, s nagyokat nevetnek, ha valamelyik
felsikolt ijedtében. A hold előbújik a felhő mögül, fénye bevilágítja az irtást, szinte
nappali világosság támad. Valami roppan a bozótban. Talán vaddisznó, rémüldöznek a
lányok, és összebújnak, remegnek. A fiúk beérik őket, ők is a szokatlan neszre fülelnek.
Egy pillanatnyi csend után újabb óvatos ropogás hallatszik, majd egy nyuszi szökell át a
széles csapáson, és eltűnik a fák között. Nyomában egy kecses, barna fejecske jelenik
meg, majd óvatosan visszahúzódik a bokrok takarásába. A csapat nem mozdul, várnak. A
fejecske újból megjelenik, de most a barna test, a karcsú lábak is előbukkannak.
– Egy őz! – sóhajtanak fel a lányok.
– Induljunk – javasolja Anyám. – Tudjátok, ha nem érek haza időben…
A barátnői tudják, hogy Papa nagyon szigorú. Mire hazaér az Iparos körből – ahová
sakkozni és kártyázni jár – Anyámnak ágyban kell lennie. Kár lenne, ha éppen most
kapna büntetést, jövő héten otthon, a Kastélykertben lesz a bál, ott egy kicsit tovább
maradhat, de tízre akkor is haza kell érnie. Jó mulatságnak ígérkezik, Csirét muzsikál,
ráadásul fiúk hada érkezik a közeli bányászvárosból, akinek még szabad a szíve,
választhat közülük.
Faluhelyen nincs táncrend, de szigorú szabályok uralkodnak. Eljegyzett menyasszony
a vőlegényével kapaszkodik össze, csak egy-egy számot táncolhat mással,
hölgyválasznál pedig a vőlegényét illik választani. S aki nem tartja be? A közvélemény
fiúkkal elnézőbb, de ha egy menyasszony hívja táncba más vőlegényét, Csirét csak
intésre vár, és máris teszi a dolgát: a Rákóczy-indulóba kezd, a cserbenhagyott vőlegény
lekéri a menyasszonyát az idegentől, és kitáncoltatja az ajtón. Ha megesik valakivel a
szégyen, a vétkest hosszú ideig egyetlen bálban sem látják szívesen, kevés lány meri
megkockáztatni.
A bál… látom Anyámat, ahogy türelmetlenül topog, lesi az ajtót, várja az iparos
legényt. – Nagyszerű dolog a tánc, behunyt szemmel forogni a választottad karján –
sóvárog. Az idő múlik, a legény sehol. Apám szívesen megtáncoltatná, egy ideig ott
sertepertél körülötte, majd összeszedi a bátorságát, és felkéri. Anyám habozik, de ha
szeretne táncolni, döntenie kell, nemsokára vége a bálnak. Amikor keringőt muzsikálnak,
nem tud ellenállni, bólint, és már forog is Apám karján. A zene jó, a forgás szédítő,
Anyám szeme lehunyva, arcán mosoly, észre sem veszi, hogy megérkezett, akire várt. A
legény egy ideig álldogál az ajtóban, nézi, ahogy Anyám repül a táncosa karján, majd
sarkon fordul, és elmegy. Anyám csak később tudja meg, mi történt.
Az idő rohan, Anyámnak tíz órakor indulnia kell hazafelé. A barátnői vele tartanak,
lassú léptekkel, egymásba karolva ballag a hét lány, lebben rajtuk az ezerráncú szoknya.
Mögöttük hét fiú ballag, szemüket nem veszik le a fehér harisnyás, lakkcipős lábakról,
ringó csípőkről. Az anyák távolabbról követik a csapatot, a kapuban engednek a
fiataloknak pár percnyi búcsúzást.
Vasárnap délutánonként a falu egyetlen utcáján korzóznak fel-alá. Az asszonyok kint
ülnek a házak előtti padokon, látszólag beszélgetnek, de a szemük sarkából a fiatalokat
lesik. Kart karba öltve csak jegyesek mehetnek, s bár a szerelmesek nem egymás mellett
lépdelnek, mégis minden falubeli sejti, ki kinek a párja. Minden vasárnap ott korzózik a
hét lány, nyomukban a hét fiú. A lányok összesúgnak, viháncolnak, kacarásznak, van
abban valami izgató, hogy szívük választottját ott tudják maguk mögött.
A bál után Anyám élete új fordulatot vett, az iparos legényt messzire sodorta a
keringő, az elkövetkező mulatságokon Apám lett a táncpartnere és kísérője. A fiúk
kitartó udvarlásának köszönhetően a hét barátnő mindegyike a hét barát valamelyikével
kötötte össze a sorsát.
Elfáradtam a gyaloglásban. Nézem a hosszú, egyenes utat, a távolból már idelátszik a
szomszéd falu tornya. Messzire jutottam térben és időben, végigéltem hat év történetét.
Jobb volt akkor élni? Nem tudom a választ, de biztos vagyok benne, hogy érzelmileg
közelebb álltak egymáshoz az emberek. A hétmérföldes csizmák, melyben Apám
betáncolt Anyám éltébe, – vagy talán Anyám Apáméba, ki tudja? – ellenálltak az idő
viszontagságainak, ötven évig kísérték Apám életét. Már rég egyedül élt, s csak emlékét
őrizte a régi szerelemnek, de a mesebeli lábbelik még mindig szolgálták gazdájukat.
Amikor 67 éves korában panellakásba költözött, nem volt többé szüksége rájuk. Mielőtt
a szemetes konténerbe ejtettem szüleim múltjának egy darabkáját, egy pillanatig még a
kezemben tartottam őket. Bár tartósabbnak bizonyultak, mint az egyszervolt-szerelem,
ugyanúgy az enyészeté lesznek ők is, gondoltam, és szelíd bánat, a búcsú édes-keserű
érzése sajdult a szívembe.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-07-2010 @ 11:18 am
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 03-07-2010 @ 11:45 am)
Comment: Kedves Rinka!
Visszaidézte szép történeted a gyermekkoromat.
Jó volt emlékezni a kukorica fosztásra és azokra a szép emlékekre, amit a nagymamám mesélt az aratásról és fiatal éveiről. Köszönöm, hogy olvashattam. Szeretettel.Lena |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-08-2010 @ 04:37 pm)
Comment: Kedves Rinka,
én épp egy ilyen kis faluban nőttem fel, és habár a szokások valamennyiben eltértek a leirottaktól, alapjában véve ugyanaz. Sokszor elképzelem milyen is lenne oda vissza menni. Már nem ismerek senkit, az idősebbek kihaltak...Irásod által egy kicsit sikerült visszamenni oda. Köszönöm.
Szeretettel Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Rinka (Ideje: 03-11-2010 @ 02:49 pm)
Comment: Köszönöm a biztató szavakat, örülök, hogy elmondtátok a véleményeteket.
Szeretettel: Rinka |
|
|
|
|
|
