Peron
Szikrát szór szemed, Mint ahogy bősz láng Okádja hőségét, S tűzfalak verik vissza. Szánalmas, ki beissza, Cselekedni képtelen, Béna mítosz.
Állunk.
Mindenkit saját peronján Taszítanak odébb, Hogy egy újabb, Bizonytalan lépéssel Gyorsvonatunk alá, Percnyi késéssel Szakadjunk.
S várunk.
Acélos sínpárhoz simul a testünk, S a mezítelen kerekek nem különben. Tehetetlen dühömben megválok jobbik karomtól. Kinek kell, ha nem nyúlik A végtelenbe?
Még mindig várunk?
Tátva a szánk. Már nem szakad fel sikoly, Sem röhögés. Csak erőltetett köhögés, S vérhab a tortánkra. |