Az önkifejezés vágya egyidős az emberrel. Nemcsak abban az értelemben, hogy már az ősember is készített barlangrajzokat, hanem abban az értelemben is, hogy születésünktől fogva ki akarjuk fejezni magunkat. A csecsemő sír vagy nevet, a gyermek mindent lerajzol, a felnőtt pedig… Nos, a felnőtt nehéz eset.

Kedvenc filmjeim egyikében, a Tűzszekerekben hangzik el ez a mondat: „Krumpli hámozással is szolgálhatod az Urat, ha abban a tökéletességre törekszel”. Felnőtt emberben talán ez a legerősebb vágy, legyen az hívő, vagy hitetlen: szolgálni az Urat.
Na, de mi a különbség a krumpli hámozás és a művészet között?
A művészet megítélése koronként változott.
A jó Platón egyszerűen kizárta volna a művészeket az „államból”, mondván, a művészek érzelmeket keltenek és ez társadalmilag veszélyes. Lássuk be, igaz, ami igaz: nem szeretjük a kiszámíthatatlan érzelmeket. Azokat az embereket, akik képesek másokban érzelmeket kelteni, mai napig veszélyesnek bélyegzik. Van bennünk valami ősi vágy a plátoni ideák után, hinni szeretnénk, hogy léteznek mindenki számára örök igazságok, olyan értékek, amelyeken nem fog az idő, vagyis kívül esnek ezen a folyton változó világon.

Tanítványa, a bölcs Arisztotelész, mint sok másban, ebben is ellentmond szeretett mesterének. Úgy gondolja, az érzelemkeltés nem önmagáért való, hanem valami magasabb célt szolgál: a katarzissal lehetőségünk nyílik az érzelmekkel történő szembesülésre, azok „megtisztítására”, újragondolására. A művészet feladata: az ember belső jellemének feltárása az utánzás segítségével, az emberi éthoszok mimézise. Arisztotelésznél a művészet egyenrangú a tudománnyal, mindkettő az emberi megismerést szolgálja.

Aztán hosszú csönd, a középkor a vallás egyeduralmát dicsőíti. Ez az idő: a szerző halála. Mivel az alkotásban Isten nyilvánul meg, így maga az alkotó érdektelen marad. Csak a műnek jár a halhatatlanság, a dicsőség Istené.
Be kell vallanom, ez amilyen szörnyen hangzik elsőre, másodikra már annál szimpatikusabb. Milyen jó is lenne azzal az alázattal írni, festeni, zenét szerezni, hogy mindebben nekem csak az eszköz szerepe jut: a kezem csak leüti a billentyűket, de a sugallat valahonnan máshonnan érkezik, így nem is az én érdemem. Ez esetben megmenekülnék a nyájas olvasó kutató tekintetétől is, aki a sorok mögé akar látni, és mindig valami olyasmit keres, ami bemocskolja azt az áhítatot, amivel az írás születik. A szerző halála, a mű születése.

Mígnem jött a reneszánsz, ahol az ember ismét teret követel magának az értékek színpadán. Az örökké kíváncsi Leonardo da Vinci, aki sokak szerint minden idők legműveltebb embere visszaadja a szerzőnek kijáró tiszteletet. La Gioconda mosolya már a szerző és a mű halhatatlanságát hirdeti.
A halhatatlanság azonban veszélyes dolog, figyelmeztet évszázadokkal később Kundera, könnyen megeshet, hogy a szerző élete érdekesebb lesz, mint műve, az utókor számára.

Leonardo után jó négyszáz évvel később, 1871-ben Nietzsche megírja A tragédia születése c. művét. Ebben kifejti, hogy minden emberben megtalálható a két nagy erő, mely a művészet fejlődéséhez szükséges, és ez a két erő nem más, mint az apollóni és a dionüszoszi.
Apollón az egyéni lét, a fény, a fenséges istene, míg Dionüszosz a mámor, a kötöttségeiből szabadulni akaró, rejtett érzelmeit kifejezni vágyó ember istene. „Az ember nem művész többé, hanem műremek”, amely a világakarattal megegyező harmóniára törekszik.
Nietzschével, persze vigyázni kell, mert sok őrültséget beszél, de nem minden őrültség, ami annak látszik. Ha jobban belegondolunk, bizony sok igazság van abban, hogy a való világ elől mi is az „álomba” menekülünk, megteremtjük az alkotással a magunk világát, mely számunkra élhetővé teszi a valóságot. Ha jól körbenézünk, sok kis álomvilág él egymás mellett, mert a nagy egész már megismerhetetlen lett a földi halandó számára.
Ezzel igazából nincs semmi baj, ha sikerül elfogadni mások másféle álomvilágát.

A posztmodernnel a művészet végleg definiálhatatlanná válik, egyben azonban mindenki számára adott a jog az alkotáshoz. 1917-ben Duchamp, New York-ban nem által kiállítani egy piszoárt, melyhez nemes egyszerűséggel csak annyit ír: Fontaine (Forrás). Azóta a művészet a bátorságról is szól.
Az alkotó, a mű és a befogadó így lett az emberiség nagy játékának részese.
A mű jutalma már nem a halhatatlanság birodalma, hanem annak a lehetőségnek a megragadása, hogy külön kis álomvilágunk, ily módon, mégis egymásra találhat.