| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Paris plage Ideje:: 03-15-2010 @ 03:42 pm |
|
|
|
|
| Nem hoztam neked ékszert, hisz tévedtél az erdőket illetően is. Csak véletlen látatlan szaladtál ki a sarki fűszereshez, titokban egy virágmintás létra dőlt a sikátorban gyanútlan, majd a macskák hátán megállt lebegve. A kávés zsákokból néma harlekin bújt elő, köldökéből otromba tőrt rántott és torkodnak szegezte, amíg én nem vagyok ott. Gyávák szökkentek szárba a világban, kétségtelen, mint a ragyogás a csuklóm körül. Nem hoztam neked ékszert, hisz mozdulatlan pislákolásban a város volt maga, ahogy a reggeli párában úszva halkan lélegeztek a házak és az emberek feledésbe merültek. Homlokomról egy bálna törölt izzadságcseppet, ahogy kifeküdt a plázsra sziesztázni. Újságpapír hajók vették körbe egyszeriben, s hátán felcsúszva meghallgatta, ahogy elrikoltják az aznapi híreket többnyire hallhatatlan ultrahangon. Eközben a Pont Neuf-ön két sarlatán tűnt elő a semmiből és óriási fakanállal nyúltak a Szajnába. Az egyik a zsebéből felhőt dobott a fejük felé, a másik kezében szikra villant. A metróban vörösen égett ki a tűzriadó, s az emlékeimből hulló fűszerek Moszkvává változtatták a levessel körbefolyt Párist. Ím felrántva baldachinod, szédült város, kifordulsz magadból. Nem hoztam hát neked ékszert, csak megpörgetem a bal szememre tetovált óra mutatóit, s te magad jössz ide ékszernek lenni, a felhőkből hulló ecsetekről. Már vártalak. Fejemre törökülésből turbánt szalagozok, egy szétszakadt linómetszetből a kezedbe kardvirágot játszom egy félmosollyal és tornádót szelídítek kövér sétapálcává, majd söprök utat magunk elibe. Egy elgurult zseblámpa fényéből fekete lovagok húznak egy szórópisztoly felé. A lilát választod, mint megannyiszor. Ajkad kajánul elmosolyodik egy pattogó paradicsomcsaládon. Piros szemüveged villanásokat szór és elhajolnak a csigák a tízezer voltok elől. A nyolcas kompozíciót választom. Tudod, ahol a sakktáblák gyárakat emelnek, a kéményben árvalányhajat füstölnek, a testéből leginkább gyorsfagyasztott esszencia lesz, a tányérokról meg vasvillák keringőznek a lebegés felé. A rádióból sárga szól, megunod hamar és riadóra állítod, ahogy felcsillan a szemed. A magány epszilon sugarú környezetében tetszőlegesen közel ülünk egymáshoz, épp, hogy a talpunk között áteshessen egy részeg szivárvány. Az emberek megint csak néznek. Kezedben ostor szelídül esernyővé, mit felhúzol eléjük, s csúcsából parfümöt fecskendezel a vénájukba. Fürdés helyett a virágok örök illatát. Lábujjhegyre állsz és hagyom, hogy megcsókolj, majd cigarettával rúzsozod ki ajkad. A nyakkendőm elfordul, a jelre elégetett boszorkányok tűnnek elő a csatornából, majd szüretelni kezdenek. A három nagymester* is megérkezett, hogy átalakítsák az emberek ábrázatját tükreikkel, a boldogabb valóságban láthatóvá. Gyufaszálakból összevissza parkettát legyintek föléd, ha már elszenderülsz a napon. A hajadból üveggolyókat kócolok ki és visszalököm rajtuk a bálnát. Kávéházért csettintek, Bloody Mary-t kérek magunknak egy elharapott nyakról, bikák szarvát döfve át a jégbe zárt kockákon. Kérlek ne nézz így, csak a te tekinteted nem bírom elviselni négyezer év után sem. A széked lábai között kísérteties nászmenet kanyarog, talán csak szeretnek benézni a szoknyád alá. Pedig mondtam, hogy ne feltett lábbal fésülködj. A menyasszonyért mennek a bordélyházba, a sort a vőlegény, egy valószerűtlen vízhordó fiú vezeti, vödreiben ezúttal francia, vörös pezsgő. Útjukból széjjelrebbennek a motoros rendőrök, te pedig felkacagsz pepitává változott kosztümödben. A felhasított vásznak reneszánsz jut eszembe, amint lenézek ráncosodó kezemre. Az utca másik oldalán egy férfi vállfából hajlított hegedűn játszik altatódalt. Roskatag monociklin érkezik egy fiatal nő, vörös hajából éjjeli lepkék lebbennek fel. Gyors mozdulattal feltépi az utcazenész mellkasát, majd pókhálóból szakadt napernyője alatt a szívével maszturbál életet magába a jövő hétre is. Cigarettára gyújtok, és csendben nézzük, ahogy a parányi emberek gyilkolják egymást a füstben. Mindjárt vége. Ékszernek jöttél, hát bezárhatnálak ebbe az ébenfa kazettába, egy eltitkolt holdsugárral. Még kettő. Egy ópiumbarlang ásít ritmusra a nyakam ropogásával. A füst a derekad köré kering, miközben egy páratlan zokni villamosra száll és a visszapillantó tükörbe kacsint. Még egy. A buborékok a szökőkutakba szakadnak a szád széléről. Egy kolibri kötéltáncba kezd a vállamra érő hajszáladon, majd a térdhajlatodban nyíló orchidéából oltja szomját és felfelé zuhanásba kezd, a kövér, fehér hold felé. Éjfél előtt még megcsókollak és az utolsó mozgólépcsőn elindulok a föld középpontja felé, míg téged itt hagylak a világ narkotikumának lenni, párisi királynőm.
*ti.: Amedeo Modigliani, Pablo Picasso, Chaïm Soutine |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-15-2010 @ 03:42 pm
| Hozzászóló: stando (Ideje: 03-15-2010 @ 03:54 pm)
Comment: Szeretem az írásaid, már hiányoztál. :) Élvezettel olvaslak újra és úrja... |
|
|
|
|
|
