Jégcsapok
Korán jött fagy veszi kedvem,
testem-lelkem fázik a hidegben.
Nyakam behúzva didergek,
úgy érzem, orrom, s ujjaim leesnek.
Minden légvételnél meleg pára
hagyja el testem;
mintha a lélek próbálna
megszökni belőlem.
Nézem füstszerű gomolygását.
Figyelem, ahogy lassan
megsemmisül a fagy
könyörtelen markában.
Életerőm is így fogy el,
kortyonként;
az éltető meleggel együtt
a lelkem elillan…
* * *
Kopár, kies táj a bensőm,
fagy szorongatja szívem.
Sötétben tapogatózik
lelkem, s némán felsikolt.
Szólítja elmém, fényt, s reményt
gyújtana idebenn.
Tudat és lélek kézen fogva
harcolnak az Életért…
* * *
Sötét van, hideg és megint esik,
vagy csak a könny dermed arcomon?
A szél jajgatva fel-le rohangál,
dühödten cibálja hajam, ruhám.
Hagyom, hogy rajtam mérgét kitöltse,
nem törődöm vele.
Bár én is viharrá válhatnék,
másokon bosszút állhatnék
a fájdalomért, mit a kegyetlen
Sors rám kivetett.
Ordítanék, törnék-zúznék;
pedig tudom, fájdalmam csak növekednék.
* * *
Lelkem elkopott,
reményem elhagyott.
Hitem elfogyott,
szívem megfagyott…
2009. november
|
