T e r m é s z e t  d a l a…….
 

Szomorúfűz ága hegedüli szépen,

ne sírj virág, ne sírj oly keservesen,

eltörött a hegedű, szólt a nóta régen,

vígan zeng az erdő, oly szerelmesen.

Kék ibolyát csokorba szedték,
szívrepesve mindet vázába helyezték,
illatozó virágok gyönyörű dalt zúgtak,
lomberdő mélyén néha, dideregve bújtak.

 Tavasz indulj! mint valamikor régen,
 már katica szállt, ilyenkor a réten,

vitte pettyeit, büszkélkedett velük,
szórta lábáról, hajnal könnycseppjeit.

A galamb, tubicáját várta,

 turbékolásával magához láncolta.
Őzike rám szól, „miért hagytál ki engem”?
hiszen erdő nélkül, nincs igaz életem!

Hókusz, pókusz, fára fut a mókus,
 odújába bújva örömmel tapsolja,

kettőből lesz három,

 tavasszal újra várom!

 Magasra felrakva termesznek kastélya,

ó, hogy tapossa, csörtető disznaja,

nem lát és nem hall, futnak lábai:

 Tücsök úrfi mondta, meg kell találni:

fán terem a makk, alatta a gomba,
csak legyen, ki ez utóbbit kitúrja,
nosza, indult a csörte, ki jobbra, ki balra,
nem látva nem hallva, dalra fakadva

Békás tó szélén kuruttyol a béka,

 vízi pókot szorgosan hajkurászva,

oly nagyon korog már a gyomra.

Ebihalra alattomban les a halacska,
kitátja száját, hátha, besétálna rajta

Jöhetne már álom, kicsi szemetekre

korán kell ébrednem,
így szólott a fecske,
fiókái álmát, árgus szemmel lesve.

Hulló égi áldás, dolgozó Napocska,

egyszer, minden a helyére lesz rakva!
t e r m é s z e t d a l a  vigan cseng
emberek szívébe, lelkébe!
                                                   2010. március l6.