Már túllépte a hatodik X-et amikor rohamosan romlani kezdett a látása. „Meg kell műteni a szemem vagy megvakulok” mondta. Kisebbik lánya vitte a műtétre, neki szólt egyedül. Úgy érezte őt sikerült a legkeményebbre nevelnie, ez a lány mindent kibír. Lézeres szemműtét, pár perc az egész, de mégis ijesztő. Szörnyű sercegő hangok jöttek a műtőből a várakozókat a hideg rázta tőle. Rosszabb mint a fogorvosi fúró zaja. Végre kinyílt az ajtó. A doktornő kedves. „A műtét jól sikerült, a jövő héten megcsináljuk a másik szemét is. De az édesanyjának elzáródott könnycsatornái vannak, nincs könnye. Műkönnyet kell használnia különben kiszárad újra a szeme és megvakul.”

Velőtrázó fájdalom hasít a lányba. – Harminc éves vagyok és nem értettem soha hogy bírja ki könny nélkül ha fáj. Édes Istenem hisz neki a fájdalom alól még a könnyek sem hozhattak feloldozást – Legszívesebben zokogott volna az anya helyett is, de nem tehette.

Sikerült a másik műtét is. Az anya jól látott és nevetett gyerekein amikor figyelmeztették a műkönnyek használatára.

Hosszú évek teltek így el, míg egy esős-fagyos napon a szeretett férj örökre elment. Hozzá indultak a kórházba mind a négyen, az anya és három gyereke amikor jött a telefon nincs többé férj, nincs édesapa. Egymást átölelve próbálták elfogadni amit nem lehet. Majd csak ültek és nézték egymást mert ilyenkor nincsenek szavak. És akkor történt valami. „Nézzétek” súgta a fiú „Anyu szeme”. És már látták mind a hárman amit még soha. Az anya szemében könnycseppek gyűltek és legördültek az arcán. Egyre több és egyre gyorsabban. És már ömlöttek a könnyek szabad utat engedve a fájdalomnak, hisz tőle vett el az élet ötvenkét év házasságot. Arra az egy órára kinyíltak a könnycsatornák és a gyerekek úgy érezték az édesapjuk itt van velük. Azóta sem láttak a szemében könnyet.