─ Ideje ─ mondta a lelkesedéstől kipirultan ─, hogy népünk ne csupán mindennapi életének színhelyét, hanem az egész birodalmat megismerje. Gyönyörű a mi birodalmunk. A leszüretelt gyümölcsöket miért is ne lehetne repülő ladikokkal elszállítani azokhoz, akiknél az nem teremhet meg? Micsoda? Hogy ne lehessen ennie finom, zamatos gyümölcsöket azoknak, akik fönt élnek a hegyek hidegében? Majd mi elküldjük nekik suhanón. (Ugyanis ekkorra már a suhanó fogalma és neve közismertté vált a Birodalom lakói előtt).

A Tanács tagjai fel-felkiáltottak lelkesedésükben. A királynő maga sem tudta, honnan jöttek ezek a gondolatok, de egész bensőjét boldogság töltötte el. Büszke volt ötleteire.

A tanácskozás után magára maradt. Egyik szolgálója látta, hogy szüksége lehet rá: hűsitő itallal sietett hozzá. Ebből ivott egy kortyot, de máris bevette magát abba a terembe, ahol olvasmányai társaságában mindíg nagyon jól érezte magát. Most is, ahogyan szokott, kényelmesen elhelyezkedett és elgondolkozott. „A gyíkokat meg kellene ijeszteni! Legalább meg kellene ijeszteni." Azután elmosolyodott és megcsóválta a fejét: „Eh! Butaság" ─ zárta le a témát és olvasni kezdett.

Ki hitte volna a Birodalom lakói közül, hogy a gyíkok eközben szinte fájdalommal szenvedtek az elviselhetetlen szégyentől és a legyőzöttség keltette indulatoktól. Büszkeségüket soha nem tapasztalt sérelem érte. Mert ha legalább harcban maradnak alul! Az igen! Nem tudtak belenyugodni, hogy ismeretlen ellenségükkel még csak szemtől szemben sem ütközhettek meg. Látták ugyan, hogy képesek lebegni vagy száguldani a levegőben, de ez őket nem ejtette gondolkodóba. Tűzokádó szerszámaik a szemük láttára olvadtak el. Nem gondolkoztak, hogyan lehetséges ez. Elvárták volna, hogy a fönt lebegők jöjjenek le és mutassák meg, mennyit értenek a harc művészetéhez. Most a vezetőik mind összegyűltek, hogy eldöntsék, mi is a teendő. Lelkesítő beszédeket mondtak és bátorították egymást. Követek jöttek és ajánlkozók, akik életüket akarták áldozni, hogy megbosszulhassák a fönt lebegve élők szégyenletes gyávaságát. Mert hiszen ki vonhatná kétségbe, hogy ők és csakis ők támadtak orvul a Bátrak Nemzetségére. A birodalmiak a fát és a köveket ismerik csak...

A királynő másnap délután is bement a helyiségbe ahol olvasni szokott. Olvasás helyett azonban lecsukott szemmel szabadjára engedte fantáziáját. Azon járt az esze, hogy ki kellene dolgoznia egy pontos, átgondolt tervezetet a Birodalom biztonságáról és arról, hogy ebben hogyan és gyakorlatilag milyen formában segíthetne kedvesének népe. Persze nem tudta, mert honnan is tudta volna, milyen segítséget várhat el tőlük. Talán többet, mint amennyi fantáziájában elfér. Feszítették az indulatok, a cselekvés vágya és a gyíkokkal szemben érzett harag.

Az est beállta előtt azután újra összehívta a Tanácsot. Azok aggódva érkeztek, mert ennyi tanácskozás ilyen rövid idő alatt még soha nem volt. Most azt hitték, hogy a gyíkok miatt ilyen halaszthatatlan ez a találkozó. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a királynő bejelentette:

─ Beszéltem a barátaink követe által kijelölt képviselővel, aki ezt a kazettát adta nekem.

Felmutatta a szelencét és mosolyogva előadta, hogy most megnyom azon egy gombot, s akkor maga a képviselő válaszol, pedig ő fönt van a lebegő város valamelyik eldugott helyiségében. A hang-kapcsolat célja alkalmat adni rá, hogy meghívja a Tanács tagjait oda a magasba, magához.

Amikor megnyomta a szelence piros gombját, a Tanács tagjai visszafogták lélegzetüket. Kételkedve, ám kissé eröltetetten mosolyogva néztek a királynő kezében lévő dísztelen, egyszerű barna dobozkára. Voltak néhányan, akik óvatosan elhajoltak kissé, mintha kicsattanó szikráktól félnének. A képviselő hangjára azután ülőhelyén minden jelenlévő hátrahőkölt. Kivéve a mosolygó királynőt. Kedvese először tiszteletteljesen üdvözölte a Tanács összes tagját, majd csengően tiszta hangon, minha az nem is a szelencéből jönne, meginvitálta mindannyiukat egy másnapi látogatóra föl a lebegő városba. Ami még nagyobb csodálatot keltett, az az volt, hogy a képviselő felajánlotta: szívesen válaszol a tanács tagjainak esetleges kérdéseire. Kis ideig csend volt. Képtelenségnek tartották beszélni valakihez, aki nincs. Végül a Tanács elnöke emelte fel kezét, inkább csak azért, mert gondolta, hogy ezt társai elvárják tőle.

─ Elkezdtük az alkalmas területek kijelölését, ahová majd a városaik hamarosan leereszkedhetnek.

─ Köszönjük szépen ─ csengett azonnal a válasz. ─ Talán legjobb lesz, ha az elsőnek érkezett lebegő városunkkal való holnapi ismerkedésük során erre is szakítunk majd időt, mert akkor szakértőinkkel többek között ezt is megbeszélhetjük. Hálásan köszönöm.

─ Én is köszönöm ─ mondta a Tanács elnöke és mosolyogva nézett körül. Közben nagyot sóhajtott, hogy túl van ezen a szokatlan beszélgetésen. A társaknak ez annyira tetszett, hogy felugrálva ünnepelték az eseményt és gratuláltak a Tanács vezetőjének. A királynő megértően mosolygott a lelkes öregek viselkedésén. Mosolygott, mert amióta megkapta ezt a beszélő kazettát, az hamar mindennapjainak tartozékává vált és egészen hozzászokott használatához. Több alkalommal is bekapcsolta. Persze többnyire azért, hogy kedvese hangját hallhassa. Megértette ő, hogy ez csak hang, mégis, néha kiváncsian nézte a doboz elejét, alját: minden oldalát megfigyelte, hátha mégis meglátja benne kedvesét. Azután minden alkalommal elmosolyodott, hiszen tudta ő, hogy kedvese fönt dolgozik a magasban lebegő városban és különben sincs annyi hely a kazettában, hogy ő abban elférhessen...

Az idő múlásával a gyíkoknak már tilos volt megközelíteni a Birodalom védőfalát. Ezt a Kék Bolygó gyermekei tiltották meg. A faltól fél napi járásnyira az erdők fáit mind kidöntötték és a Birodalomban használták fel építkezésre, vagy valamire, amire az alkalmasnak bizonyult. Az így keletkezett pusztaság föntről, az utolsó otthagyott lebegő városból jól áttekinthető volt. Ha egy gyík mégis bemerészkedett erre a puszta területre, bizony, az félthette az éltét. Márpedig a gyíkokból még sok évszak ismétlődése után sem halt ki a bosszú lelküket perzselő vágya. Pedig már híre kelt és a fiatalabb gyíkok is beszélték egymás között, hogy ez az egész „ősi büszkeség”, az „egykori hősök emléke” talán csak a legöregebbek bolondériája, de valahogyan mégis törvénynek, mi több, kényszernek érződött a gondolat, hogy „majd egyszer még eljő a bosszúállás ideje, és vele visszatér az egykori dicső kor is”. A fiatalok kérdezgették egymástól: „Miért? Hát tényleg volt elődeinknek dicső múltjuk? És valójában kit vagy mit akarunk megbosszulni?" Titokban árulók, vagyis az élelmesebb gyíkok próbálták felajánlani különleges mászóképességüket, hogy terhet cipeljenek, vagy fürge nyelvüket arra, hogy kártékony, kellemetlenkedő rovarokat irtsanak s ezáltal megkíméljék a Birodalom jóravaló lakóit a fájó csípésektől, viszkető-pirosló sebektől, de szolgálataikra senki sem tartott igényt. Ha szégyenletes behódolásuk kitudódott, gyík társaik a felsőbb hivatalok elé cipelték az árulót s akkor az mindíg megkapta szörnyű büntetését.

Tehát itt volt az összes lebegő város. Ezek egy kivételével eléggé egyenletes távolságra egymástól el is helyezkedtek a Birodalom erre alkalmas körzeteiben, az a kivételes egy pedig ott lebegett a gyíkok letakarított területe fölött, pontosabban közel a Birodalmat határoló fal és a tengerpart találkozásához. Olyan volt, mint valami furcsa őrtorony.

Azután egy szép és meleg napon nagy esemény híre járta be a Birodalmat: a királynő fiúgyermeknek adott életet. Sokan jöttek s fejezték ki jókívánságaikat. Hosszú idő óta először történt, hogy a Tanács tagjai nem hívásra, hanem önszántukból jöttek, hogy láthassák Adame-t, a gyermeket, majdani királyukat. Mosolygós csemete volt és ami a legfontosabb: jól fejlett, egészséges teremtés. A Kék Bolygó gyermekei fokozatosan átadták egészségügyi tapasztalataikat a Birodalom erre alkalmas lakóinak, így a gyermekek megszületésének biztonsága is észrevehető változásokon ment keresztül. A majdani király apja tehát gondoskodott róla, hogy gyermekük a legtisztább körülmények között jöjjön világra. Már az első percektől igen gyakran beszélt fiához. Elmagyarázta Tiamatenak, a boldog anyának, mennyire fontos, hogy gyermekük minél gyakrabban hallja szülei barátságos hangját, mert hanglejtésükből mindíg megérzi a felé sugárzott szeretetet. A királynő hitetlenül mosolygott, de azután ő is sokat beszélt gyermekéhez, akkor is, ha kedvese éppen nem volt a közelükben. Márpedig munkája gyakran elszólította szeretteitől. A palotában szolgáló lányok egymással versengtek, hogy közel kerülhessenek a gyermekhez. Mindíg lesték, hátha segíthetnének valamiben. Gondosan figyeltek, hogy a gyermek étele tápláló legyen és soha sem hidegebb, sem melegebb a kelleténél. Köztudott volt, hogy a leendő király az, akinek sírását vagy nevetését hallják.

Az idő múlásával a fúcska is szépen fejlődött. Már segítség nélkül járkált körbe mamája szeretett olvasótermében. Életében már háromszor ismétlődtek az évszakok. Mindent meg akart nézni, mindent meg akart érinteni. Ezért már régen polcra kerültek az egykor itt-ott letett, nyitva hagyott értékes könyvek s csak három-négy maradt számára is elérhető. Ezeket szokta az anyától ellesett komolysággal lapozgatni, el-elgondolkozva, bólogatva, mintha éppen értene is valamit az írásból.

A királynő szerette a kis beszélő kazettát és ha kedvese munkája miatt néha egy-két napig nem jöhetett haza, gyakran használta is azt. Hangját kívánta hallani. A férfi elfoglalt volt. Hangja azonban mindíg nyugtatólag hatott a királynőre. A királynőnek tetszett, hogy beszélgetéseik során halvány célzásokat tehet, milyen lesz, ha legközelebb együtt hálhatnak. Néha odalépett fiához, hogy a kazettába szólva ő is üdvözölje apját. Azután mégis, szinte minden alkalommal szóba hozta állandó félelmét. A gyíkok nem tűrhetik sokáig ezt a számukra szégyenletes, megalázó állapotot.

─ Megöltétek őket? ─ kérdezte kedvesét elborzadva a királynő, amikor az beszámolt neki az elmúlt éjszaka eseményeiről.

─ Hát, a lebegő város megfigyelőjéből.

─ Ti onnan láttátok az éji sötétben, hogy két gyík a vízpart felöl akarja megkerülni a falat? ─ A királynő hitetlenkedve fogta meg kedvese karját.

─ Igen.

─ Ti láttok az éjszakai sötétben?

─ Igen, de csak szerszámaink segítségével. Hiszen te is láttad fönt a városban azt a sok szerszámot meg a mozgó képeket. Vannak olyan szerszámaink, amelyek akkor is figyelmeztetnek a gyíkok vagy állatok mozgására, ha mi éppen mással foglalkozunk. Ezekkel figyeljük az alattunk és körülöttünk elterülő környéket különösen azért, mert a gyíkok népe ennyi idő után is képtelen belenyugodni a vereségbe. Ez a kettő biztosan bejutott volna a Birodalomba, mire mi leérünk, hogy visszafordulásra birjuk őket. Akkor bizony nagyon megnehezítették volna a dolgunkat. Tehát nem tehettünk mást. Hidd el, kedvesem, azok még többet öltek volna meg a Birodalom gyanútlanul alvó lakói közül.

─ Gondolod...?

─ Persze az is előfordulhat, hogy besurranásuk igazi oka nem az egyszerű földművesek megölése volt.

─ Hanem? Csak nem arra gondolsz, hogy...

─ De. Pontosan arra gondolok. Veszélyben lehetsz, kedvesem. És erre mostmár mindíg is kell gondolnunk. Nem akarom, hogy állandó rettegésben élj, de gondolnod kell erre. Ezek alattomos, megbízhatatlan lények, akik nem tudják elviselni a sikertelenséget. Meg akarják mutatni, hogy ők legyőzhetetlenek. Most aztán figyeljük a velük határos falat is, nehogy azon jussanak át a Birodalomba.

─ Azt megtehették volna eddig is. Nem is értem, miért akarták falainkat lerombolni, amikor ők könnyedén felkúszhatnak a legmeredekebb falon is. Ide pedig akkor jönnek be, amikor akarnak, hiszen nincsenek őreink.

─ Eddig nem tették, mert az túl egyszerű lett volna. Méltatlan igazi harcra szomjas természetükhöz. A gyíkok a tűzokádóikkal akartak büszkélkedni. A palota környékét és bejáratát is figyeltetjük majd, mert soha nem lehetünk elég óvatosak...

Nos, a Kék Bolygó gyermekei ezt jól kigondolták, csak megkésve.

Évszakok követték egymást, miközben a gyíkok bosszúvágya egyre kínzóbbá vált. Elméletek születtek az ellenállásról, történelmet hamisítottak s „újabb kutatások szerint" tüzet okádó szerszámaikat egy magasból érkező nép pusztította el, akiknek eljövetelére már nagyon régi mondák is figyelmeztettek. Voltak akik ezt tagadták, de a hivatalos vezetés törvényben mondta ki, hogy azok ott fent a lebegő korongokban igenis maga a megjósolt ellenség, akik a gyíkok hitét, birodalmát és jövőjét akarják megsemmisíteni. A törvény szerint minden gyíknak kötelessége, akár életét árán is, ellenszegülni a gyáván magasban meglapulók erőszakos próbálkozásainak. A történelem utalásokat tesz arra, hogy a gyíkoknak végül győzniük kell.

Egymással vitatkozó csoportok alakultak. A viták tetlegességig, végül pedig aljasul kitervelt belső pusztításokig fajultak. Újabb eszmék, ideológiák születtek arról, hogy a szent harcban minden megengedett. A Gyíkok Népének jövőjéről van szó. Cselekedni kell!

Az éjjel a magasból észrevett két gyík szándékosan hívta föl magára a figyelmet.Tanítóik meggyőzték őket és még sok társukat, hogy a betolakodók elleni harcban ugyan elveszthetik életüket, de a régi hősök világában igaz boldogság vár rájuk éppúgy, mint minden hősre. Ez a kettő is önként ajánlotta fel életét. Bár bizonyára ők nem így gondolták a véget, hanem, mint ez népüknél szokás, bátran, bajvívásban reméltek vagy helytállni, vagy elvérezni. Vezetésük legszűkebb csoportja küldte őket, hogy vonják magukra a határőrök figyelmét. Azok azonban még csak nem is voltak a helyükön. A gyilkos erő a magasból jött és olyan volt, mint egy villám. A két gyíkból csupán fekete füsgomoly maradt s emelkedett fel, majd hamarosan az is semmivé vált. Tervük azonban jónak bizonyult. Az éj leple alatt senki sem vehette észre, hogy onnan távol a magas védőfalon könnyedén siklik felfelé egy harmadik, a hős gyík, a legbátrabb, aki máris a Birodalom területén meghúzódva láthatta leshelyéről a falra kirendelt férfiak puhány vonulását, amint az egyik hold fényében botladoztak kezükben a nevetséges, kihegyezett fabotjaikkal. Bizonyára senkit nem mernének megszúrni, még ellenfelüket sem, annyira nem ismerik egy igazi harcos erényeit. Akkor igyekezett elsőízben elfoglalni őrhelyét a falon az a csoport, amelyet kiképzőik némileg megtanítottak arra, hogyan lehet észrevenni, ha ellenség van a közelben. A gyík, aki könnyedén vállalta fontos feladatát, máris bevette magát a legsötétebb erdőbe, majd annak szélén osonva igyekezett rátalálni arra a hosszú-hosszú, palackokkal végig kivilágított lépcsőre, amelyen feljuthat a magas hegy belsejébe vájt, mesterien kialakított királyi palota bejáratához. Felkészült rá, hogy kegyetlenül elbánik azzal, aki esetleg az útjába kerül, de sejtette, hogy éjnek idején úgysem jön arra senki. Már-már azt hitte, csapdába került és a mégis létező őrök szándékosan engedik egyre feljebb, egyre közelebb, hogy azután elzárják a visszavonulás minden lehetőségét és akkor lecsaphassanak rá. Nem tudta elhinni, hogy fent a magasban egyetlen őr sem áll a bejáratnál. Végre, harcra készen, becsusszant a palotába. Odabent gyönyörűre épített termet talált. A falak és a mennyezet színei szinte elbűvölték különösre alkotott látását, az oszlopokról fürtökben lógó világító palackok itt is megrémítették, hiszen így, ha kell, nehéz lesz elbújnia. A palackok erősnek látszó, de lazára engedett színes kötelekkel kapcsolódtak egymáshoz, amelyek rögtön azt juttatták eszébe, hogy adott esetben ezekbe bele is kapaszkodhat. Ilyen világosban azonban hosszú testét nem takarják el ezek az oszlopok. Ugyanakkor felfigyelt rá, hogy a falakon és a mennyezeten kőbe faragott díszítések, figurák vannak. Ezeknek megörült, mert később még előfordulhat, hogy hasznára válnak.

Kissé borússá tette a királynő anyai örömeit állandóan fokozódó félelme a gyíkoktól. Nem tudta kiverni a fejéből azt, amit kedvese éppen az elmúlt éjszaka szomorú eseményei után említett. Az a két lopakodó gyík bizonyára éppen miatta próbált betörni a Birodalomba. Hogy megöljék. Talán nem is baj, hogy nem juthattak tovább. Életét talán kedvesének köszönheti. Büszke volt rá. Ugyanakkor félt. És most már nem csak magára és népére s a Birodalomra kellett gondolnia, hanem gyermekére is: fiára, a Birodalom leendő királyára.

A királynő most az olvasószobában ült. Gyermeke, mint rendesen, most is vele volt. Kedvesét a lebegő városba szólította munkája. Az anya immáron harmadszor nyújtotta kezét a beszélő kazetta után, de újra meggondolta magát. Talán nem is örülne kedvese, ha komoly elfoglaltsága közben csak azért zavarná meg, hogy ma is elmondja, mennyire hiányzik neki. Egy kis idő után azonban mégis megnyomta azt a piros gombot.

─ Tényleg? Én is ─ súgta a királynő. Elmosolyodott és miközben közelről belelehelt a kazettába, megsimította egyik meztelen vállát. ─ Tudod kedves, nagyobb biztonságban érzem magam, ha velem vagy.

─ Már most biztonságban vagy, hiszen a palota bejáratához őröket állítottunk, az oda vezető hosszú lépcsőt pedig suhanókról figyeljük.

─ Nahát! Ennek nagyon örülök. Na, jó, akkor várlak. Tudod, ugye? Nagyon várlak ─ fejezte be sokat sejtető suttogással. Ebben a pillanatban az olvasó előtti nagy, oszlopos teremben valaki sikoltani akart. Ez azonban inkább úgy hangzott, mint amikor valakinek elakad a hangja.

─ Kedvesem! Gyere, mert tudom, hogy itt baj van. Nagyon félek.

─ Miért? Mi történt?

─ Azt hiszem, itt kint valaki sikoltani akart. És mintha ebben valaki megakadályozta volna. Annyit kiáltott: háhi...

─ Nem lehet, hogy...mi az, hogy háhi?

─ Azt akarta mondani, háhine. Ez azt jelenti, királynő. Márpedig mi ezt a szót nem szoktuk használni! Csak a Tanácsban.

─ De nem lehet, hogy...

─ Nem ─ mondta határozottan az asszony és hangjából eltűnt a szerelmes asszony bájossága.

A királynő szemei kikerekedtek. Lábujjhegyen sietett fiához. Alszik. Ez most a legjobb. Nagyon óvatosan paravánt emelt oda, hogy azzal takarja gyermekét, a paravánra pedig ruhákat dobott, mintha éppen hanyagul hagyta volna ott azokat. Azután sietve az ajtóhoz tipegett és fülét rátapasztotta. Egészen apró neszek jutottak el hozzá. Azokból semmit nem lehetett megállapítani. Fia felé vetett egy pillantást. Körülnézett, hogy mit foghatna a kezébe, amellyel védhetné magát, amíg kedvese megérkezik, de csak könyv, könyv meg egy kis frissítő ital és gyümölcs. Semmi más. A hosszú asztal és körötte a padok mind kőből, a hegyet alkotó sziklából volt kifaragva. A királynő olvasója közvetlen a hálóterme mellett volt, ahová azonban nem nyílott ajtó. Az olvasóban is hasonlóan tágra vágott ovális nyíláson áramlott be a nagy víz felöl a holdfény. Az anya ismét fia felé pillantott s közben odadasietett a nyíláshoz. Türelmetlenül figyelte, közeledik-e már kedvese. Úgy remélte, hogy ő a nyíláson jön majd az olvasóba. Innen látta ugyan a lebegő város távolabbi peremét, de közeledő suhanót egyet sem. Langyos, sós ízű szellő libbent a helyiségbe. Igen, a királynő tudta, hogy kedvese jön s bármelyik pillanatban itt lehet, na de mikor? Visszasietett az ajtóhoz. Figyelt, hátha hall kintről valami árulkodó zajt vagy valami hangot, amelyből bátorságot szerezhet, hogy kinézzen. De miért is nézne ki? Meg kell várnia kedvesét. És az őrök? Az őrök, akik kedvese szerint a palota bejáratánál állnak és örzik őt és gyermekét meg mindenkit, aki a palotában a munkáját végzi...azok? Azoknak látniuk kellett, ha valaki behatol. Na és két őr vagy több? Elbírhat két őr egy erős gyíkkal? Kínzó bizonytalanság. Hirtelen kemény, sietős léptek zaja visszhangzott az oszlopos teremből. Az izgatott szóváltásból semmit nem értett, csak egyet: kedvesének népe, az őrök lehetnek odakint. Lépéseik eltávolodtak. Ez arra bátorította a királynőt, hogy elhiggye, odakint nincs veszély, hiszen akkor az őrök nem mentek volna el. Résnyire nyitotta az ajtót. Noha hallott egy rövid, surlódó hangot, de ez nem zavarta. Olyannak tűnt, mint amikor a szél belekap egy vastag függönybe. Halkan becsukta maga mögött az olvasó ajtaját. Szíve erősebben vert. Előre lépett. Nézett jobbra, nézett balra. Körbe járta az egyik oszlopot s leakasztotta róla a válla mellett lógó világító palackot. Ennek töve ismeretlen, hideg, de erősnek tetsző anyagból készült. Maga előtt tartotta és jó alaposan, mindenre elszántan megmarkolta, hátát pedig az oszlopnak vetette. Tekintete a legapróbb szegletet is megvizsgálta. Közben próbált felfedezni valami hangot, amely az őrök közelségére utal, hogy kiabálhasson nekik. Semmi. Így pedig még a lélegzetével is vigyázott, nehogy felhívja magára a figyelmet. Nézett. Nézett előre. És akkor megdermedt.

Kedvesére, fiára gondolt. Látóterének legfelső peremében sötét tömeget sejtett. „A mennyezeten van valami. Érzem". Tudta jól: meg nem szólalhat, az őrök segítségében már nem bízhat, mozdulnia pedig nem szabad. Azt is megértette, ha felnéz arra a sötét tömegre, akkor leleplezi magát, hiszen akkor nem titkolhatja tovább gyanúját. Nem szabad felnéznie. Mégis. Önkénytelenül megrezzent a szeme. És ez elég volt. A sötét tömeg nyégy karmos lábával a mennyezet kiálló figuráiba kapaszkodott, gonosz madárfeje szinte kitekeredett, hogy egyik szeme az áldozatot figyelhesse. A hatalmas test hirtelen megpördült a levegőben és lehuppant a fényesre tisztított kőpadlóra. Azon nyomban meg is merevedett. Biztos lábakon állt. Madárfejének kampós csőre félig nyitva állt. Támadásra készen. Borzalmas látvány volt. Tekintete szinte elítélte és felfalta a királynőt.

Már nem volt mit átgondolni. Tiamate elkiáltotta magát:

─ Segítsetek!

Ebben a pillanatban a hatalmas gyík karmai, mint számtalan kés, megcsikordultak a kövön, a sötét tömeg előrelendült és rikitó sárga csőrének oldalával teljesen elsöpörte a királynőt. Az azonban látta a gyík szándékát és a feléje lendülő félig nyitott csőrbe teljes erejével, karjának félelem segítette lendületével belecsapta az addig kezében szorongatott világító palackot. Tudta, hogy egyszerű fegyvere legfeljebb kisebb fájdalmat okoz majd a támadónak, dehát tennie kellett valamit. Nem csoda, hogy ekkora ütéstől a királynő ezen a síma kövezeten a legtávolabbi falig csúszott. Közben nem kerülhették el fülét az addig soha nem hallott pattogások. A fejét azonban ösztönösen védte, nehogy megsérüljön. Ez sikerült is, bár csípője nagyot huppant a falhoz üdődésekor, ő máris az olvasó ajtaját figyelte, bemegy-e oda a gyík. Nem ment be. Hát akkor hol van? A hatalmas ellenség nem indult az olvasó felé. Ott feküdt az oszlop mellett. A világító palackok valamitől kétszer is elsötétültek, de azután új életre kaptak s tovább adták a fényt. Az azonban, amellyel a királynő oly reménytelenül próbálta védeni magát, ott feküdt közvetlen a gyík csőre mellett, rajta pedig egyik elülső lába. Alig hitte, de látni vélte, hogy az összetört palack mellől szerény, de máris bűzös füstgomoly illan fel és válik semmivé. Ebben a pillanatban a palota bejárata felöl egy kisebb hadsereg tolult be és ha kellett, ha nem, kezükben lévő szerszámaikból egyenes, fénylő csíkok garmadáját irányították a magát védeni már amúgy sem tudó gyíkra. Az még néhányszor összerándult, azután nem mozdult többé. Most még több füst lebegte körül, amelynek bűze szinte elviselhetetlen volt. Az egyik őr felvette a törött palack megmaradt tövét és visszaakasztotta az oszlopra, ahonnan a királynő leemelte. Kezével gesztikulált. Arcán a tiszteletnek semmi jele nem látszott. Igyekezett megértetni a királynővel, hogy ahhoz senkinek nem szabad hozzányúlni. Meg is halhat tőle. A konyhák irányából két másik őr közeledett. A királynő egyik szolgálónőjének élettelen, szétmarcangolt testét hozták. Szép és vidám lány volt. Naponta többször jött be az olvasóba megnézni, segíthet-e valamit a fiúcskának.

─ Tehát te voltál, aki sikoltani akart ─ simította meg a leány szép haját a királynő. ─ Okos vagy. Hogyan jutott eszedbe, hogy háhinét kiálts, hogy megértsem figyelmeztetésed? Sajnálta, hogy ezek után kedvességét hiányolniuk kell majd. Fia megismerte már, amikor ő jött be hozzájuk...

Most hirtelen kicsapódott az olvasó ajtaja és kedvese állt ott hasonló szerszámot tartva maga előtt, mint amilyennel az őrök végeztek a gyíkkal. A királynő megértően mosolygott, kedvese pedig látta, hogy a halott gyíkra támadni már nincs értelme. A királynőhöz sietett és átölelte.

Az még akkor is mosolygott a „megmentőn”. Hiszen nem jöhetett korábban...

Múltak az évszakok, megőszült a királynő és megőszült kedvese is.

─ Add át, add át a királyságodat fiadnak. Fiatal még, de máris bölcs. Hamarosan tudós ifjúvá érik.

A Kék Bolygó legjobb nevelői tanították a fiút. Tanárai szinte nem győzték tudással. Valóban. A gyermek szinte felnőtté növekedett. Mindent tudni akart és közben a maga vezette suhanóján berepülte az egész bolygót, még a két holdat is meglátogatta. Saját bolygóján pedig ismerkedett különböző népekkel, az életben használható ügyes fogásokkal, építkezési és földművelési tudnivalókkal, amelyekről addig a Birodalomban nem is tudtak. Fegyvereket is kinálgattak neki, de ─ noha azokon csak mosolygott ─, apjától kapott saját fegyverével soha, sehol sem hencegett.

Korán kérdéseket szült a tapasztalat, hogy noha a bolygón mindenfelé magához hasonló alkatú népeket talált, mint egykor szüleit, őt is meglepték a kígyótestű, szárnyas, repülni is tudó lények. Nem is beszélve a Birodalomtól nem is olyan messze élő óriásokról, na meg a szomszéd gonosz gyíkokról, amelyeknek madár fejük volt. Gonosz tekintetük, négy lábukon éles karmok és sárga csőrük visszataszítóan hatott a békés természetű ifjúra. Mindezek valahogyan nem illettek ahhoz, amit eddig a világról megtanult. Ezért vállakozott rá, hogy a bolygó egy hazájától egészen távoli vidékén megkérdezze az egyébként mindíg jóindulatú, segítőkész kígyótestűeket, mi lehet a testi különbség oka. Megtudta, hogy nekik is vannak repülésre alkalmas „suhanóik", s közülük legtöbben még egy nagyon távoli bolygón születtek. Erre jártukban fedeztek fel népeket, amelyeknek nagy szükségük volt a segítségre, útbaigazításra. Zavarta a kígyótestűeket, hogy bárhogyan is tiltakoztak ez ellen, a nép, amelyen segíteni próbáltak, mindenáron isteneknek képzelte a jövevényeket. Mindahányszor felszálltak a magasban várakozó-lebegő otthonaikba, ez a primitívségéhez ragaszkodó nép úgy képzelte, hogy az istenek ilyenkor szállnak fel a Mennyekbe. „Miért nem hiszi ezt rólunk a mi népünk, morfondírozott Adame, az ifjú király, amikor én, vagy anyám, apám és népe felrepülünk az örködésre magasban hagyott óriási lebegő városba?"

Miközben ezekre a kerdésekre kereste a választ, sok évszak követte egymást, de közben annyi ismeret került a birtokába, hogy mások igen büszkék lehettek volna hasonló tudásra.

Apja látta a fiú gyors fejlődését és a tudományokban megszerzett hallatlan nagy tudását. Ideje volt, hogy teljesen átvegye a munkával és felelősséggel járó király címet is. Ahhoz, hogy népét irányítani tudja, a királynő ellátta minden olyan tudással, amelyről a Tanács tagjainak nem volt fontos tudnia.

Egy idő után végül így szólt az apa:

─ Tedd le, kedvesem, tedd le magadról ezt a nagy felelősséget. ─ Átölelte kedvesét. ─ Fiadban, gyermekünkben már igazán megbízhatunk. Jól végzi a dolgát. A Tanácsban mindenki őszinte tisztelője. Adame a Birodalom királya...

Ekkor a királynő és kedvese életében már közel hetven alkalommal változtak az évszakok. Valóban eljött az ideje, hogy megpihenjenek. Gyermeküknél a Birodalom gondját jó kézben tudták.

Noha sok idő telt el, többször akadt még gondjuk a gyíkokkal. Azok ugyanis újra és újra megpróbáltak károkat okozni, bosszút állni a népen, amely szerintük „ellustult fajzat, amely képtelen harcoshoz illően válaszolni támadásaikra”. Még azt sem bánták, ha emiatt szokatlan haraggal válaszoltak nekik a Birodalom „száguldó-lebegő vendégei”. Megpróbálták rábeszélni a Birodalom többi szomszédját, hogy együtt támadjanak a „közös ellenségre”, de azok inkább egymással ütköztek meg erről eltérő véleményeik miatt. Volt más gondjuk is, mint egy ekkora néppel harcba keveredni.

A király valahogyan mindenre gondolt. Népe jólétére és biztonságára is. Nem volt ez meglepő, hiszen ehhez szokott a nép, csak a király szülei és a Tanács tagjai közül emlékeztek néhányan, mennyi gondot okoztak a Birodalommal határos erdők gonosz, sárga csőrű gyíkjai.

A bajkeverő gyíkok sorsát végül maga a természet határozta meg.

Azok a falakon kívül élők, akik megérhették, hogy a Birodalomba bebocsátást nyerjenek, hazájukba visszatérve olyan élményekről számoltak be, amelyeket mindenki szemenszedett hazugságnak vélt. Hiszen kinek lehetett elhihető akkoriban az a megszámlálhatatlan csoda, amelyeknek többségével természetesen a Kék Bolygó gyermekei ajándékozták meg az őket befogadó Birodalom lakóit, akiknek mindezek a hasznosságok hamarosan hozzátartoztak mindennapjaikhoz, az élethez. A legsötétebb éjszakában palackokból sugárzott a fény az utakra, hogy lásson, aki későn tér haza és lásson, aki korán kel. Aki pedig úgy akarta, a háza belsejében is világosságot szíthatott. Mert hogyan lehet ezt más szóval kifejezni? Fény és tűz összetartozó fogalmak, de ez a tűz a palackba vékonyka kötélen érkezett. És soha nem okozott tüzet. Nem. Senki házában sem. Lángja nyugodtan, valahogyan egészen mozdulatlanul szórta fényét a palackból.

Érthetetlen...

Mint ahogyan az is, hogy a szobák falából víz folyt, ha lakója akarta és meleg jött a menyezetből, ha hűvösre fordult az idő.

Fent a levegőben száguldó hajókon szállították a gyümölcsöt, a vetőmagot, az építkezéshez szükséges fát, követ, meg még ami volt (mert volt valami, ami sem nem fa, sem nm kő, az egyszer biztos); még magukat a lakókat is vitték, ha azok meg akarták látogatni, meg akarták ismerni a Birodalom távolabbi területeit, vagy csak kedvtelésből könnyen fel akartak jutni a magas hegyek tetejére, hogy szétnézzenek, bár ahonnan legtöbbször gyorsan le is siettek, mert nem gondolták, hogy ott tényleg annyira hideg van, mint addig az onnan visszatérőktől hallották. És mintha ott fönt a levegőből sem lenne elég...

Házaikat már kőből építették s az ablaknyílásokat átlátszó lemezekkel fedték, amely megvédte a lakókat a huzattól, vagy a szél fútta esőtől, portól. És ugyanakkor látták, ami kint történik...

Aztán egy alkalommal váratlanul két óriási hullám söpört végig a palotát rejtő hatalmas hegy falán, majd az onnan kezdődő gyík-birodalom sík területén. A többit hatalmas erdők borították, de azok sem tudtak ellenállni a hömpölygő víz irdatlan erejének. A gyíkok még kevésbé. Alig maradt közülük túlélő. A segítségükre siető szomszéd jószándékát durván és büszkén visszautasították.

Ez a két hatalmas hullám azonban csak előjele volt a bolygó egy új korszakának. Ez volt az az időszak, amikor egyre többet rengett a talaj, sok helyen szakadékok keletkeztek. Néha hatalmas viharok tették tönkre a termést, rongáltak meg épületeket, a szépen kiépített utakat. Vulkánok köpték magasba a tüzet füsttel elfeketítve az eget s hamuval, pernyével takarva be egész birodalmakat. Az addig állandóan meleg vidékeken havazott. Fáztak, megfagytak az addig boldog népek. Az egykor a Kék Bolygóról érkezett városok már réges régen elhelyezkedtek a birodalom erre legalkalmasabb területein. A király és szülei, a Tanács és a palota valamennyi lakója kiköltözött a hegy gyomrából s az egyik jól védett, egykor lebegőnek nevezett városban kapott igen kényelmes menedéket. Szerencsére ezek a városok állandó kapcsolatot tartottak egymással, hiszen erre bármikor szükségük lehetett, különösen most, hogy egyre gyakrabban kellett átvészelniük a legkülönbözőbb természeti csapásokat. Ami azonban a legjobban aggasztotta őket, az egy veszélyesen gyorsan közeledő, hatalmas meteor volt. Abban reménykedtek, hogy ha viszonylag közel lesz már, szétrobbantják s akkor talán más iranyba terelődnek szilánkjai, vagy legalábbis kisebb darabok találják csak el a bolygót. Ez azonban csak részben sikerült, mert a meteor magja sértetlenül száguldott tovább, egyenesen a Birodalom felé. Nem sok idő maradt gondolkodásra. Az egykor lebegő városok között gyorsan körbe is ment a királyi parancs. Ezért volt okos gondolat, hogy a városok irányító szerkezetét rendszeresen ellenőrizték. Most, hogy a fedélzetre válogatás nélkül minél több személyt, állatot és élelmet gyüjtöttek össze, nagy port keverve sorban, fegyelmezett rendben emelkedtek a levegőbe. Igyekeztek kellő távolságba kerülni a bolygótól, amely rövidesen elszenvedi létezésének egyik leghatalmasabb tragédiáját: egy meteor becsapódását. A meteor szétrobbantási kisérlete óta csupán egy fél nap telt el. A túlélők már az űrből nézték aggódóan a hatalmas villanást. Ezt még nagyon sok kisebb villanás követte. A közvetlen veszély elmúltával igen sok vizsgálatra volt még szükség, amíg a visszatérő lebegő városok egybehangzóan jóvá hagyták az újbóli leereszkedést. Néhány lebegő város máris letelepedésre alkalmas helyet keresve körbe száguldotta a bolygót. Azt tapasztalhatták, hogy az a felismerhetetlenségig megváltozott. Földrészek merültek el vagy újabbak emelkedtek ki a vizekből, ugyanakkor kisebb és nagyobb vizek találtak újabb mederre. A nagy vizek hullámai még sokáig nem tudtak megnyugodni.

Senki nem tudta megmondani, hová tűnt el a kisebbik hold...

─ Új életet kezdünk ─ mondta az őszülő férfi és magához ölelte a könnyeit törölgető Tiamate-t, akinek vonásai több mint száz ismétlődő évszak után is jól emlékeztettek egykori szépségére.

─ Nem tudom, hogyan alakul most a sorsunk ─ mondta szomorúan az asszony ─, de azt el kell mondanom, hogy akkor, amikor legelőször győztétek le a gyíkok tűzokádó népét, volt egy fura gondolatom. Az, hogy segítségetekkel akár birodalmunkat is megnövelhetném. Ezt azóta sem felejtettem el s ha eszembe jut, mindíg szégyenkezem miatta. Önmagam előtt. Nem is értem, hogyan fordulhatott meg a fejemben egy ennyire nagyratörő, értelmetlen gondolat. Most, hogy végre elmondtam neked, bevallom, egészen megkönnyebbültem.

Ott lebegtek városaikkal boldog birodalmuk egykori területei fölött. A hatalmas hegy, amelynek belsejében nemrég a királyi barlang-palota húzódott meg, lankás, füstölgő-gőzölgő iszaptengerré vált. A nagy víz pedig eltávolodott s csak valahol egészen messze látszott mint valami hosszú kék csík. Egykori helyén a tengeri állatok élettelen tetemei feküdtek. Mozgásnak, életnek semmi jele nem volt látható. A madárfejű gyíkok többé már senkire sem jelentettek veszélyt. Tőlük messze fönt a hidegebb tájakon élt csúdok, az ügyes, szorgalmas óriások kis népe teljesen elpusztult. Hírek jöttek a bolygó távolabbi pontjairól is, többek között onnan, ahol a kígyótestűek egyengették az ottani lakosság életét. Vízözönt és rengések egész sorát szenvedték el. Nekik is sikerült időben észlelni a veszélyt, de menekülésre már nem volt módjuk. Életük színtere félelmetes erők hatására hihetetlen magasra emelkedett ki a nagy vízből. Rengetegen vesztek oda és az a kevés túlélő sem tudhatta, hogyan és hol kezdjen új életet. Innen az utolsó hír arról szólt, hogy a kígyótestűek, akiknek nem voltak hatalmas, lebegő városaik, letették azt a kevés megmentett gyermeket, nőt és férfit s ellátták őket tanácsokkal, tudással és vetőmagokkal, hogy a földet valahol újra megművelhessék. Azután azonban elbúcsúztak mondván, hogy egyszer majd még visszatérnek, hátha akkor is segíthetnek valamiben. Hajóikon elsuhantak a messzi csillagok irányába. Várakozni rájuk a kétségbeesett nép emlékezetében örökre megmaradt...

A Kék Bolygó népe csodálkozott a kígyótestűek viselkedésén. Nem hagyták magukra azokat, akik valaha befogadták őket, hiszen már mindörökre egymáshoz tartoztak. Hosszas keresgélés után, a Birodalom nemrég még havasokkal körülölelt zöld lankáitól messze találtak rá olyan vidékre, amely elláthatta őket a megújuló természet ajándékaival. Két új folyó keletkezett az átrendeződött bolygónak ezen a részén. Ez alkalmassá tette a környéket, hogy új élet telepedjék meg a két folyó között, tőlük erre, s tőlük arra. Hatalmas, de sík terület... Az új nép lebegő városai mind visszaérkeztek és összegyülekeztek az új föld felett. Megszemlélték az előttük ott élt népek építményeinek, tudásának romjait, maradványait, kezdetleges írásmódjukat örző agyag-tábláikat, valamint mindazokat a rajzokat, domborműveket, amelyek az ottaniak egykori életéről szóltak, de szinte kivétel nélkül mind kegyetlen harcokról, öldöklésekről regéltek. Érthetetlen volt a jövevények számára: milyen lehet egy olyan élet, ahol állandóan félni, rettegni kell egy másik nép támadásától? Vagy pedig vért, hatalmat szomjazva készülni más népek kiirtására...

Tiamate még megláthatta, mennyire szépen épül az új Birodalom, meg Ur, a város, ahol fia, a király felépíttette palotáját, székhelyét. Az ő haja is fehérré érett, de tudása ritkán talált hozzá mérhetőre. Hiába örzött meg sokminden érdekeset apjának népe és tudása, a Birodalom lakossága mégis minden fontos kérdésével őhozzá fordult. Az egykori királynő pedig tudta, hogy miért. Nem a száguldó ladikokat, lebegő városokat, hangot és képet hordozó csecsebecséket tartotta fontosnak, hanem népének boldogulása és békéje.

Tiamate nagyon idős volt már, amikor egy sötét hajnalon megrázta a mellette szuszogva alvó öreg férfi vállát.

─ Kedvesem, ébredj! Mondd, tudod te az én nevemet? ─ Az ébredő kis ideig nem értette, miért kellett ehhez őt felébreszteni legszebb álmából.

A két ősz ember mosolygott és fáradtan összeölelkezett. Valami már derengett a távolban, de messze volt még a reggel.

─ Azért jól esik néha visszaemlékeznem azokra a régesrégi reggelekre, amikor te ébresztettél. Belebegtél az ágyam mellé ─ sóhajtotta a királynő és hamiskásan kedvesére mosolygott. A férfi mintha kuncogott volna mielőtt megszólalt:

─ Azokat a reggeleket én sem felejtettem el.

─ Azt nem? Azt bezzeg soha...

─ Olyan voltál nekem, mint a táplálék. Semmi sem lehetett fontosabb, mint a te ölelésed, illatod és mosolyod. Azt sem felejtem el, milyen nagyon hiányzott közelséged, érintésed, amikor betegségem miatt még csak meg sem látogathattalak. Kérjük meg valamelyik fiatal barátunkat, hogy jöjjön értünk holnap. Elindulunk. Nagy útra megyünk. Körbe járjuk a bolygónkat, azután, bár a nagy forróság miatt már nem tudunk leszállni rá, talán megmutatom neked kicsit közelebbről régi hazámat, amit ti Kék Bolygónak neveztek.

Hajnalodott, de még nem volt kedvük felkelni. Nem beszéltek többet. Hamarosan újra elszenderedtek. Sok boldogság és bánat várt még rájuk. Messze a mindenségben pedig valahol már szédítő sebességgel száguldott az a hosszú, veszélyes csóvát húzó üstökös, amely romboló ütközésével megint újabb képre formálja majd át a bolygót s amely majd csak sok-sok évezreddel később kapja meg mai nevét: a Földet.