A múlt nyáron megint keresztül kellett repülni a Nagy Kéket.

Mert a rokon hívott, hogy hiányzunk. És, hogy téríti a piszkos anyagit. Meg, hogy legyen ez egy második nászút, és lélegezzünk föl egy kicsit (szánsájn, hálidéj, bícs), egyszóval fedezzük fel az Újvilágot.

Most akkor erre mit mond az ember?

Itt nincs gondolkodási idő.

Mire átsuhan az agyán, már ott áll a szeretett nővel az oldalon, vízummal az útlevélben, meg némi fájdalommal a bölcsesség fog környékén, mert előző nap molesztálták (fehérköpenyes ember, valami fémmel a kezében), és ettől aztán van egy piciny félelem, hogy hát hosszú az út, meg ott az a fránya nyomáskülönbség a magasban, és egyáltalán: van fogorvos az utas listán???

Valami mindig van.

Most például meg kell találni az ülőhelyet.

Nekem hiába mutogatja el ott a gép elején csupa bájjal, hogy hova esik. Attól még én nem biztos, hogy megtalálom. Nem vagyok egy tájékozódási futó, vagy mi. 

Különben is. Itt lebegik át az egész életüket. Még szép, hogy tudják.

Jóvan, jóvan! Na megvan.

A kézitáskát (ami csupán Demalgontól dagad), megpróbáljuk begyömöszölni a csomagtartóba, de simán csúszik, úgyhogy elkerüljük a szokásos vircsaftot a környező utasokkal, és a jegy is a sor szélére szól, úgyhogy semmi ok a panaszra.

És ez engem szorongással tölt el.

Attól szorongok, hogy nyugodt vagyok. Más szóval: nyugtalanít a nyugodtságom.

Hát persze.

Eszembe jut, hogy rettegek a repüléstől. Hogy mindenféle bogyókat szoktam magamba tömni, mert rémes, mert kiver a víz, és halálfélelem, meg az a szó, amit egy gépen sose mondunk ki, még gondolatban sem. (Le…..unk). Egyszóval őrületes egy mizéria.

Csak eddig nem jutott a tudat közelébe. Mert „kakas szégyenítő” korán keltünk.

Szinte le sem feküdtünk, hiszen hajnalban még zoknit rendeztünk, meg a piperét.

Most meg repülünk.

Ráadásul kétszer.

Mert nekünk valamiért túl jó a „közvetlen” hazai, ezért inkább az átszállós németet vesszük igénybe.

Ez azért jó, mert igazából nem is a repülés maga, amitől igazán reszket a bokor, hanem a fel-és leszállás.

Bitangul kikészít.

És ez nekem csak most jut az észbe.

Nyúlok a piruláért, de tudom, hogy már késő, mert a szer, a legjobb esetben is csak 20 perc után hat.

Én meg már érzem, ahogy valaki ott elől a pilótafülkében, hátramenetbe tette a gépet, és az meg parancsszó szerint teljesít. (Remélem is.)

Aztán látom ám, ahogy egy igen csinos hölgy, a folyosó közepén, nagy gesztusokkal, szöveg nélkül elmutogatja azt, hogyha a gyerekeknek locsi-pacsizni támad kedvük, hol találják az úszógumikat, amit valamilyen oknál fogva, nem rendeltetésszerűen a csípőre, hanem a nyakukba kell akasztani.                                                 

Persze a felnőtt szekció sem marad bonusz ajándék nélkül. Számukra az estleges megfázás esetén, külön-külön inhaláló maszkokat osztanak igény szerint.

(Csuda, hogy még ebben a kánikulában is mi mindenre odafigyelnek. Hiába! A német precizitás!) 

Aztán lassan kezd elmenni a kedvem az egésztől, mert olyan érzésem van, mintha ráálltunk volna a kifutópályára, a kedves hölgy, aki az imént még „Activtiy” -t játszott, leül velünk szembe, és napi rutinnal köti hozzá magát az üléshez.

Ettől féltem.

Mert már a motorok is bőgnek. Nagyon ravasz, hiszen a gép még nem mozdul, de a hajtóművek zaja, már a szétesés határát súrolja.

Aztán meg elindulunk.

Ez az a pont, amikor már tényleg nincs mese.

Itt már nem lehet jelentkezni, hogy „Csókolom, én mégsem!”.

Itt már megemelkedik a gép orra, aztán lassan mindene, hogy engem végképp belekergessen egy kisebbfajta pánikrohamba, hogy a nőmnek kelljen újraéleszteni, aztán figyelmemet elterelni, kezemet simogatni, hogy végül azt mondja: „Nyuszi! Mindjárt jobb lesz!”.

De sajnos tudom, hogy ezt csakúgy mondja. Mert jót akar.

A gép pedig fel és le.

Érzem a felhajtóerőt, ahogy megemel kis helyre beszorított mindannyiunkat, és tudom, hogy ezután néhány méteres zuhanás következik majd, amikor nem érzek az ülepem alatt semmit. Majdnem súlytalanság, és hát azt nem nekem találták ki.

Mindez egészen addig, míg el nem érjük az utazómagasságot.

Aztán a légi kísérő, aki szemben ül, és aki végig mosolyogta a „Hogyan szállok fel!” c. produkciómat, és a kezével bíztatott, és próbálta kifejezni, hogy ugyan már, ez egy mindennapos művelet, nincs mit félni, ez csak egy több száz tonnás monstrum, 800 km/h - s

átlagsebességgel, 10 km-re a Föld fölött.

Szóval a hölgy kicsatolja magát, pedig a minden üléshez tartozó, világítós kijelző ezt  pillanatnyilag tiltja, és én ezt nagyon szigorúan veszem, sőt példamutató módon, az egész út alatt becsatolva hagyom. (Piros pont!)

A nő feláll és a géptörzs (micsoda szavakat tudok?) is egyenesedni látszik, valamint a nap is süt, mintha ágyúból lőtték volna, és bár jóval a felhők fölött vagyunk, sajnos ez szabad szemmel számomra nem érzékelhető, csak a szeretett nő az oldalamon, na ő mondta, mert tudja, hogy úgysem merek kinézni az ablakon. 

Morzsányi megnyugvás vesz rajtam erőt.

Ez annyit jelent, hogy a légzés normális, testnedvek elapadtak, és nem rongálom tovább a német állami tulajdonban lévő, boeing típusú utasszállító, ülés melletti karfáit.

Ennek ellenére, nem tart ám sokáig ez a felhőtlen pszichés és fizikai állapot.

Nem, mert valami csúnya recsegés veszi kezdetét, ami az egész teret beborítja, hogy aztán Darth Vader szólaljon meg németül és borzolja a kedélyeket azok számára, akik csúnyán elbliccelték ennek a nem túl dallamos, nem is szép nyelvnek a megtanulására szánt minden kísérletet.

Komolyan megijedek.

Nőm nem.

Egyrészt, minden németórán részt vett - és még papírja is van - plussz tudja, hogy ez így megy.

Ahogy felér a gép, a kapitány veszi magához a szót, meg a recsegő mikrofont (meg vagy Darth Vader!), és először anyanyelvén, majd angolul tájékoztat a hőmérsékletről, meg a légnyomásról (persze nem olyan szemléletesen, mint Szilárd), valamint a várható repülési időről, és hogy hajóvonták találkozása tilos.

Kezdek felszabadulni.

Nem, az övet nem kapcsolom ki, csak például már vissza tudok mosolyogni a stewardessre, el tudom dönteni az üdítő milyenségét…

(folytatódik)