Leült a zongorához, és játszani
kezdett. Hidegtől merev ujjai tétován, kissé ügyetlenül jártak a billentyűkön.
Ahogy a kezét figyeltem, észrevettem, hogy a bőre száraz, itt-ott sebes is –
valószínűleg túl sok időt töltött mostanában a szabadban, és kikezdte a téli
szél.
Leírhatatlanul gyönyörű kép
volt, bár magam sem tudtam, mitől. Egy sápadt, feketeruhás, csapzott hajú fiú a
tizenöt éve bezárt és magára hagyott szálloda bárjának törött lábú, penészes
zongoráján játszik egy szomorkás dallamot, keskeny, fagyoskodástól kékes ajkai
keserű mosolyfélére húzódnak, arcára pedig ráncokat rajzol az ablakok
repedéseinek árnyéka. Fogalmam sem volt, mi ebben a szép, de elfacsarodott a
szívem, ahogy búvóhelyemről, a pult mögül figyeltem, ahová azért másztam be,
hogy szerezzek egy emblémás kávéscsészét, mielőtt mások vinnék el az összeset.
És ahol azért húztam össze magam a közeledő léptek zajára, hogy ne vegyenek
észre. Elvégre ez magánterület, ha valójában nem is kell senkinek.
A fiú ujjai fokozatosan
felmelegedtek, és a dallam lassacskán visszakapta eredeti lendületét. Még így
sem ismertem fel, és szerettem volna megkérdezni, mi az, és megtudni, ki ez a
fiú, aki félig megfagyva is úgy játszik, hogy sírni támad kedvem, és mit keres
itt, és mi bántja, és… és a végtelenségig tudtam volna kérdezgetni, de nem
mertem. Féltem, hogy ha megmozdulok, megtöröm a varázst. Inkább figyeltem, ahogy
a hangok szétgördültek a vizes padlón, a szanaszét heverő bútorok között, amiket
szétvertek a részegek, és megcsillanjanak a mindent beborító üvegszilánkokon.
Üvegszilánkok.
Apám, a vers- és zenerajongó
üveges egyszer azt mondta: az emberi lélek olyan, mint az edzett üveg. Sokat
kibír, de a megfelelő helyen elég egyetlen pici koppintás, és az egész apró
szilánkokra hullik. Vannak, akik ilyenkor a darabkákon megtörő fényt figyelik,
és az életnél is élethűbb képet festenek a bánatukról. Mások inkább a szavakat
választják, és leírják, hogyan hullanak le a szilánkok.
És megint mások az üveg
csilingelését hallgatják és mutatják meg. Őket nevezzük hétköznapiul
zenészeknek.
A fiú szemében ott fénylettek a
szilánkok, ujjai alatt életre kelt a széttörő üveg minden hangja. Együtt élt a
hozzá hasonlóan meggyötört hangszerrel, ismerték egymás minden rezdülését, és
csodás módon úgy tűnt, mintha az elfeledett zongora kicsit sem hangolódott volna
le az elmúlt másfél évtized alatt. Pedig csupán percekkel ezelőtt én is
próbálgattam rajta gyengécske tudásomat, és elszomorodtam, amikor meghallottam,
mennyire hamis minden egyes hangja.
A dal végére ért. Gyengéden
végigsimított a billentyűkön, lefújta a port a kottatartóról.
- Nincs szomorúbb dolog, mint
egy hangszer, ami örök némaságra van ítélve – mondta halkan. Mivel nem nézett
rám, azt hittem, csak magának, de néhány másodpercnyi szünet után felemelte a
fejét, és felém fordult. – Ne bújj el.
Előmásztam, ha már úgyis
lebuktam. Fogalmam sem volt, hogyan lehet folytatni egy ilyen társalgást, csak
ácsorogtam esetlenül a pult előtt.
- Nagyon szépen játszottál –
nyögtem ki, de bár ne tettem volna. Ezzel végképp aláírtam az idiótaságomról
szóló nyilatkozatot.
A fiú arcán ismét megjelent a
szomorkás mosoly, és odébb csúszott a zongoraszéken.
- Gyere, ülj ide.
Mellé telepedtem, mintha
négykezest készülnénk játszani.
- Hallottam, hogy az előbb te is
játszottál.
Ettől a kijelentésétől a fülem
hegyéig elvörösödtem. Borzalom. Valaki, aki annyira jó, mint ő, hallotta a
bénázásomat.
- Nem is volt olyan rossz –
folytatta. – Csak hát… nagyon merev vagy.
- Merev? – kérdeztem vissza
meglepetten. Én nem ezt a szót használtam volna magamra, amíg ott van például az
„amatőr” vagy a „tehetségtelen”.
- Merev – bólintott. – Folyton
számolsz. Egy-két-há’, egy-két-há’.
- Másképp hogyan… - próbáltam
tiltakozni.
- Próbáld újra – vágott közbe.
Nem tudtam eldönteni, ezt parancsnak vagy egyszerű kérésnek vegyem. – Úgy, hogy
nem számolsz.
Elkezdtem, de az első pár ütem
után megfogta a csuklóm.
- Nem – rázta a fejét. – Újra.
Megint nem volt jó. Szerettem
volna elszaladni a megaláztatás elől, de már nem lehetett.
Harmadjára meglepően sokáig
engedett játszani, de végül ismét leállított.
Negyedjére egy szót sem szólt,
csak aranyoszöld szemeiben láttam, hogy már közelítek a megoldás felé. És
valóban: a dallam már nem akadozott, a ritmusok nem bicsaklottak meg, nem
ütöttem félre. Már az sem zavart, hogy mit szól a fiú, ha esetleg megint
elrontom, megszállt valami megmagyarázhatatlan nyugalom, hittem benne (sőt,
tudtam), hogy el tudom játszani, mégpedig tökéletesen.
Felállt mellőlem, mögém állt, és
befogta a szemem. Nem láttam többé, hol jár a kezem a billentyűk felett, mégsem
hibáztam. Minden tökéletesen a helyén volt a legutolsó hangig. Az még rezgett
kicsit a levegőben, aztán eltűnt valahová, és csak a romos szálloda maradt – és
azt már láthattam is, miután a fiú elvette a kezét a szemem elől. A
kétségbeejtően hétköznapi látványtól elfogott valami különös szomorúság, mintha
az ismeretlen zongorista tekintete tükröződött volna az enyémben.
- Hogy hívnak? – kérdeztem.
Beszélnem kellett, hogy kibírjam a váltást.
Válasz helyett letett elém egy
kézzel írt kottát, és ugyanazzal a mozdulattal megsimogatta a zongora tetejét.
- Ne hagyd magára – kérte.
Most én nem feleltem. Nem
tudtam, hogyan menthetném ki a szerencsétlen hangszert, és van-e esély rendbe
hozni, de azt igen, hogy meg fogom próbálni.
Elindult visszafelé, és amikor
újra mögém ért, egy pillanatra a fejemre tette az egyik kezét. Aztán meg mertem
volna esküdni, hogy szárnysuhogást hallok. Hátranéztem, hogy megnézzem, milyen
madár ragadt benn, de nem láttam se madarat, se a fiút.
Megnéztem a kottát. A címe
Carmen Solitudinis volt, a szerzője talán Ariel. De nem tudtam biztosan
eldönteni, A vagy U van az elején.
|
