Igen…mondtad Te is…valahol akkor került ez a tudatomba, amikor a bulvár is hírül adta: megrongálták…  történelmet tanultam, elég filmet és ellenműsort is láttam...mégis, amikor a vízről először megláttam nem tudok jobb szót rá:  ütött. Amikor meg a busszal elhaladtunk mellette … akkor meg teljesen. Nem tudtam kiverni a fejemből, megosztottam Veled, röhögtél, - hülye vagy mondtad, azután rám néztél és tudtad, hogy ki fogok menni oda… 

Egyszerű és mégis olyan erővel bír… 

Mint én, amikor sietősen kiugrok belőle, ahogy Te lerúgod… kimenős, csámpás, dolgozós, szakadt,ami a kertben még jó lesz. 

Csattok, fűzők, lehajtott szár, egy oldalra koptatott sarok. Női, férfi, kisgyermek, lapos és alacsony … fém . Fémes, mint a félelem íze a szájban, az erek pattanásig telnek, a szív lüktet: élet eddigi és meg nem élt himnuszát pumpálja,  a tüdő is készíti magát az utolsó friss szippantásra, száraz, cserepes száj készül egy végső imára… 

Nem igaz, hogy vízálló  a szempillaspirál… de leszarom. Most milyen békés a Duna, a színe piszkoszöldes-kék , de legalább nem vértől zavaros. Vajon akkor őrjöngve vánszorgott? Üvöltve csapdosott? Maradt-e annyi tiszta könnye, hogy egyet-egyet hullajtson el nem táncolt dallamokért, el nem csattant csókokért, el nem hált nászokért, ki nem cserélt pelenkákért? Félig kifaragott székekért, el nem adott portékáért, el nem ültetett virágért? Meg nem főzött vacsoráért, vasalatlan ruháért, el nem mondott meséért, szépnek indult, de pokollá vált életekért? 

Folyik a szempillaspirálom meg  a könnyem… nem tudom mióta guggolok itt, kezem egy kb. 38-as nőit szorongat. Dühös vagyok, mert nem elég… nem lesz elég könnyem a lángoló elmékért, az izzó szemekért, a tüzes ajkakért, a lobogó életért, a parázsló léptekért, a hamvadó lelkekért, füstbe ment álmokért.

Ha a taknyos-könnyes fejemmel nézem, akkor is nagyon hosszú a part… A Duna partja. 50 év múlva? Lesz itt egyáltalán valami, vagy valaki? És ha lesz, ugyanígy itt fog egy katolikus liba kuksolni? Ő mit fog szorongatni? Fasza meló lesz megfémesíteni légtalpas Adidast, hegyes-dögös veszkó csizmákat, azzal a sok jó hímzéssel a szárán, 26-os Siestát, esetleg egy-egy épphogy pánt Manolo Blanic-ot. Ezt többet soha senki ne merje! Akkor inkább semmi se legyen… 

Toporogsz körülöttem…  jönnél is meg nem is… tudom, hogy megpróbálsz majd megvigasztalni, de nincs mivel… nem lehet, talán az a legfőbb bajom, hogy nem értem…. Utána mégis odakucorodok, arcom a mellkasodba fúrom, a rajtad lévő kozáksapka egy alegysége az orromba kanyarodik… hallom a véred… élsz … és én is élek.