-  mikor elénk áll mind, ki a költészet papja, mikor a sok tapsot a költészet kapja, mikor rímekkel teleíródik a költészet lapja, mikor megáradt patakként folyik a költészet csapja, mikor verset hall és olvas fia, anyja, apja -

Nem ismertük őket. E megfakult, múltba fulladt, okos szemű főket.

Nem olvastunk együtt újságot, pénzt, szkeccset,

Nem néztünk mi együtt soha meg egy meccset,

Nem nevettünk össze poharat emelve,

Nem kérdeztük egymást: ki kegyed szerelme?

Nem utaztuk együtt postakocsin, buszon,

nem kötötte össze pénztárcánkat haszon,

se utódja, se boldog őse

se rokona, se ismerőse

nem vagyunk nekik.

Barátaink mégis. Lélekbugyorzsenik.

Furcsa barátság. Parolátlan. Tiszta.

Emberarcunk adják nekünk ők ma vissza.

Versbe lopva életünk, ükapáink szíve.

Szavaknak, színeknek istentelen híve,

Csodákban megfürdő rímröppentő madár,

Nincs konc, nincs árny, nincsen lélekhatár.

Lecsapódik szemünkre néhány sor mint pára

Bús düledékeiden Husztnak Romvára

Már egy hete csak a mamára gondolok,

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Értünk Kunság mezein ég a napmelegtől a kopár szik

Milyen volt szőkesége nem tudom már

Nem tudhatom hogy másnak e tájék

Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Eddig Itália földjén termettek csak

Mint a Mont Blanc csúcsán a jég

Már vénülő kezemmel fogom meg

Nincsen apám se anyám

Bóbita bóbita táncol

Hol zsarnokság van ott

Küzdtenek honért hős Árpádnak

Hadai hass alkoss gyarapíts

Még nyílnak a völgyben

Vigyázó szemetek

Párizsra vessétek Párizsba

tegnap beszökött az ősz

itt van az ősz itt van újra.

Nem nyafognék, de most már

Vers vagy te is. Kész a leltár.

Éltem, és ebbe más is belehalt már.

Furcsa barátság. Futhatatlan körök.

Versbarátság. Csoda.

Mert magyar. És örök.