Apám kádár volt és Gyula.
Egyszer láttam, ahogy gyalul a
nyári gangon egy dongát,
s a forgács hullt, mint a napfény
a diófa levelei közül.
Néztem a hátán az izmok játékát,
s azt a kis zsírgöböt,
az ötödik bordája fölött.
Egy verejtékcsöpp ott legörögött.

Apám kádár volt és Gyula,
aztán bedolgozott a faiparba,
majd katona lett, sőt: tiszt,
de leszerelt, mert megszülettem én.
Aztán nagyon szerettem én apám,
mert birkózott velem az ágyban,
persze, mindig én győztem,
igen, én, én fektettem őt kétvállra.

Meg akkor is szerettem én nagyon,
mikor a lavórban mosakodott,
s prüszkölve, nevetve mosta a hóna alját
és rámpöckölt egy csöpp
hófehér, illatos borotvahabot.
Igen, látom: felemeli a fát,
s egy görbe vinklivel
ellenőrzi, hogy a donga hogy ível...

99-ben temettük el.
Akkor nem sírtam
(persze tudtam, ó jól tudtam mi a szokás),
de mért van az,
hogy most, mikor leírom e szavakat
belülről ráz a zokogás?