Leköszönő nyár

Ágról röppent dalra nyújtóznak az égnek,
szirmot bontanak, a nyarat így díszítve fel,
míg édes csókjukat vették a zümmögő lények,
a langy szellő ottmaradt édes port seper

Összebújva élik meg a fakult éjszakákat,
didergésük a sötétbe hanyatló némaság,
ám ellenállni képtelen a forró napsugárnak,
s így újból szirmot bont az összes nyár-virág

Amíg él az évszak, neki tárja mindenét
Ledér, mint szajha ki ismét pénzt remél
Pompája derűjén nem süt át a nemlét
Hogy meghal a nyárral? Látod? Ő nem fél.

S ahogy lapul a korong sugara az őszben,
már fáj újra megnyílni a fáradt világra
Nem járnak csókért a szorgos zümmögők sem
Rozsdakoronás fője lefittyedt, mintha fájna

Ím hiába égnek a kószán ragyogó fények
Új idők jönnek; -minden más, csupán látomás
Csak a későn ébredő őszi rózsák élnek
a pusztuló nyárban, mint utolsó fellángolás