[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 332
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 332


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

A szegény paraszt és az ő búskomor királya
Ideje:: 04-11-2010 @ 09:54 pm

A szegény paraszt és az ő búskomor királya

Nagy volt a hacacáré. A falu apraja-nagyja arról szájalt, hogy a király kikocsikázik a várból és megnézi, miként élnek az emberek a várfalakon kívül. Álló nap a portájukat sepregették, virágokat ültettek, kerítés lécet festegettek. Szóval mindenki nyüzsgött, mert a király mégsem láthatja azt, hogy az alattvalói rendetlen, csürhe népség. Az ispán, még a dutyit is kitakarítatta, a derest is fényesre sikáltatta a raboskodókkal. Kisvecsenye, mert, hogy így hívták a falut, ahová őfelsége a tiszteletét kívánta tenni, ragyogott, akár az udvari gyógyfüves mester máktörő mozsara. A leányok tömött varkocsokba fogták derékig érő hajukat, felvették a pörgős szoknyáikat és táncokat gyakoroltak, olyanokat, amivel majd a királyt szórakoztatják. A legények fényesre suvickolták a lovagló csizmájukat és a lovaik nyergét, hadd lássa a király és kísérete, hogy milyen fess legények parádéznak a nagy esemény tiszteletére. Mosolygós arcú gyermekek királyt üdvözlő dalokat próbálgattak cérnahangjukon. Na, de hogy ne szaporítsam a szót feleslegesen, a lényeg, hogy felkészültek alaposan.
A falu leghangosabb kakasa a második hajnalt kukorékolta meg, mire eljött a jeles nap. A király liliomveretes aranyba bujtatott hintaja nagy port kavart a faluba vezető úton, amit a díszes királyi kíséret alig tudott elnyelni. Hangos harsonaszó mellett érkezett meg az udvari népség. A falusiak felsorakoztak, papír lobogókkal a kezükben, nagy rikkantásokkal, éljenzéssel köszöntötték az uralkodójukat. A falu elöljárója üdvözlőbeszédet mondott, a gyermekkórus is dalra fakadt, amire aztán a pirospozsgás arcú leányok pörgős-forgós táncukba kezdtek. A legények egyenes derékkal ültek fegyelmezett pej lovaikon, szőrmemellényük alól csakúgy világított hófehér vászoningjük.
A király kikászálódott a hintóból, kísérete azonnal mellészegődött. Alig látszódott tőlük a király, de mivel mindőjüknél magasabb volt, ezért a koronás főt jól láthatta mindenki. Egy pillanatra elhallgatott a falu népe. Olyan csönd lett hirtelen, hogy a fű növését is hallani lehetett. S vajon mitől lett e nagy csend? Az emberek nagyon megijedtek, elkeseredtek, mert azt hitték, hogy a királynak nem tetszik az, amit lát. Ő ugyanis olyan szomorú képet vágott, mint aki citromba harapott. Most értette meg a falu apraja-nagyja, hogy mitől kapta fenséges uruk, a búskomor jelzőt a neve mögé. Merthogy a királyt mindenki csak úgy hívta, Első Sámuel, a Búskomor. Sámuel király végigjáratta magasságos tekintetét a falu népén. Látja ám, hogy mindenki megszeppenve álldogál, csak a tömeg közepe táján vihorászik egy ősz hajú ember, akit néhány aprócska legényke vesz körül. Ragyog az arcuk és úgy néznek az ősz hajúra, mint ahogy a király is szeretné, hogy reája nézzenek az alattvalói. Határozott léptekkel elindul a vidámkodókhoz. A tömeg szétnyílik előtte. Odalép a paraszt ember elé, aki, mint egy tyúkanyó, ahogyan a csibéit szárnya alá veszi, úgy gyűjtötte karjai alá három szöszkefejű gyerekét. Tisztelettel meghajol a felség előtt, de szeméből egy pillanatra sem távozik az a vidám ragyogás. A király lepillant a csemetékre, akik kiköpött másai az apjuknak, de még a szemállásuk is ugyanaz.
- Hát ti meg min mulattok olyan jól?- kérdezi a király.
- Drága jó királyuram, mire föl búslakodjunk? Meg van kezünk-lábunk, hát ide tudtunk jönni a tiszteletedre, megünnepelni jöttedet. Van egészség is, nincs mankó a kezünk ügyiben. Fedél is jutott a fejünk fölé, még ha olyan is amilyen, de az eső nem hullik a nyakunkba. Amint látja felség nem is mezítelenül mászkálunk. Na hiszen, hogy nevetne rajtunk az egész falu. És ha száraz is az a kenyér, ami az asztalra kerül, de mégiscsak jut valamicske a gyerekek gyomrába. S már bocsájtsa meg királyuram az őszinteséget. – tette hozzá a paraszt ember. - Legalább nem vagyunk úgy elhízva, mint itt jó néhányan felséged kíséretében.
Nagy kacagás tört ki az őket körül vevők között.
A király szigorú tekintettel körbenézett, de a sok vidám arc láttán elkapta a nevetés, olyannyira, hogy még csuklani is elkezdett belé. Ilyet sem látott még az udvar népe, amióta Sámuel ült a trónon. Erre megszólalt a király.

- Mi a neved jóember?
- Áron a becsületes nevem, ekként tisztelnek a faluban.
- Na, Áron, azért, mert így megnevetettél, három nap múlva, amikor a nap lefelé indul, legyél ott a fiaiddal egyetemben, meghívlak egy lakomára a várba.- azzal megfordult visszaült a hintóba, de még mielőtt a kocsis a lovak közé csapott volna, kiszólt a hintó ablakán.
- Az igaz, hogy ezek itt mind jó hájasak a csoda nagy jólétükben, de a rajtuk lévő felesleget nem tudom nektek adományozni - és körbemutatott a kíséretén – így inkább hízzatok egy kicsit nálam, mert rátok viszont, ráférne néhány kiló.
A népek újra kacagásba törtek ki. Nagy zenebona, csinnadatra közepette a király visszakocsikázott a várkastélyába.
Eltelt a három nap és a paraszt gyermekestül megjelent a várban. Az őrök alig akarták beengedni őket, látván az öltözetüket. De hát a parancs az parancs, így végül is bebocsájtást nyertek a jövevények. Amikor beléptek a vár nagytermébe, szemük-szájuk tátva maradt a sok tarkaság és a mindenféle étekkel telehordott hatalmas tölgyasztalok láttán. Középen ült a király, amolyan trónusszerű székben és mellette négy üresen hagyott karosszék árválkodott. A többi helyett már elfoglalták a meghívott méltóságok. A király maga mellé intette őket és az üres székekbe tessékelte Áronékat. Azokon az asztalokon aztán volt ám minden. Sült malac és kappan, főtt jérce mell, gesztenyével töltött pulykabegy, párolt káposztás nyúlgerinc és még sorolhatnám, hogy mi minden egyéb finomságok. Már az ételek látványától és a belőlük felszálló finom illatoktól is jóllakhatott egy szegény ember. Királyi zenekar játszott az egyik karzaton. Szolgák nyüzsögtek mindenfelé, ha lefogyott a bor, azonnal szaladtak és újra teletöltötték a kupákat. A király intésére mindenki nekilátott az evésnek. A parasztember is nekilátott, megszeppent fiait biztatgatta, hogy egyenek bátran, mert az ő életükbe már nem biztos, hogy megismétlődik ez a pillanat. Eszegettek is szép csendesen, amikor az egyik gyerek megböki az apja oldalát.
- Jó apám –néz kérdően a fiú – van itt minden, amit csak ember fia kívánhat, még muzsikaszó is, de jókedvből, abból egy falatnyi sincs. Mi lelte ezeket az embereket? Talán, csak nem halotti estebédre lettünk hivatalosak?
- Hát, bizony fiam én is igencsak csodálkozom. De tudod mit? Megkérdezzük a királyt. – s azzal odafordult vendéglátójukhoz.
- Drága királyom, mi ez a némaság, búskomorság ilyen pompás vacsora mellett?
A király egy pillanatig elgondolkodott, majd így felelt.
- Idefigyelj te jóember! A királyi vacsorán, ha a királynak nincs nevetnivalója, akkor az udvar többi tagja sem nevetgélhet, mert az nem illendő. És nekem most egyáltalán nincs hozzá kedvem, mert tele vagyok gonddal-bajjal. Az ország terhei nyomják a vállaimat. A gazdagságomat is fenn kell tartanom, hogy nap-nap után megvendégelhessen a nemes urakat. Hát most már tudod Áron, hogy mi is az én legnagyobb bajom. A vagyon. – adta meg a választ a trónusban ülő.
- Hát ezt nem igazán értem felség, de ha így van, hát így van. A vendég az ne méltatlankodjék. Ha már egyszer elfogadta a szíves invitálást, csak fogyasszon abból, amit jó szívvel kínáltak neki. - azzal nem is feszegette tovább a kérdést. Eszegettek szép csendesen, ám amikor jól telerakták a bendőjüket, Áron ismét a királyhoz fordult.
- Királyuram, ha nem vennéd sértésnek, én viszonoznám ezt a meghívást. Jó szívvel meghívnálak mihozzánk egy estebédre. Ugyan nem tudol ilyen gazdag vacsorával szolgálni, de ígérem, kiteszek magamért. Meg aztán…, nézd el nekem, de én mégsem vagyok király! – majd huncut szemeivel kacsintott egyet. Majd azzal fejezte be mondandóját – A harmadik alkonyon várlak szerény kunyhómba. …, és még valami felséges király. Ha lehet, jószerivel csak magad gyere, mert én ezt a sok embert nem tudnám illendően megvendégelni. Éhen meg mégsem hagyhatnék senkit.
A királyt felcsigázta Áron merészsége és meghívása, így hát megígérte, hogy ott lesz.

A harmadik napon, amint leszállt az este, megállt a király a parasztember házánál. Az árva diófához kötötte lovát és bekopogtatott. A legkisebb fiú nyitott ajtót, és meghajolva karjával mutatta az utat a házikó belseje felé. A király belépett, körbejáratta tekintetét. Szegényes, de tiszta lak volt Áronék háza. Az egyetlen szoba közepén állt egy vastaglapu kerek asztal, körötte vesszőkből fonott székek. A házigazda hímzett köténnyel a nyakában már hozta is a cserépedényben gőzölgő ételt, és amíg az asztalra helyezte, hellyel kínálta a vendégüket.
- Üljön le hát felséged, mégpedig oda ahová méltóztatik, mert mindegy is, hiszen kerek az asztal, de csak nyugodtan üljön az asztalfőre. – közben jót mulatott azon, amit mondott.
A király leült az egyik székbe. Önkéntelenül elmosolyodott Áron csipkelődő humorán.
Megterítettek, és ők maguk is leültek. A királynak feltűnt, hogy milyen jókedvűen teszik mindezt. Nem is állta meg kérdés nélkül.
- Mond mitől van az, hogy bár igencsak szegények vagytok, mégis mindig jó a kedvetek?
- Nagyon egyszerű a válasz nagyuram. Vegyük például ezt a mai vacsorát. Az a kakas, amiből ez a jó illatú étek készült, három éve, minden áldott hajnalban kukorékolt. Ami jó. Az már viszont, hogy mindig olyan korán, hosszasan és hangosan tette mindezt, hogy emiatt a gyerekek sosem tudták kialudni magukat, az rossz. Aztán már elég kukoricát megevett, többet meg nem is tudna, mert egy szem sincs a pajtában, így hát ez a legjobb, ami történhetett vele is és velünk is. Legalább ő sem halt éhen, és mi sem. – ezen aztán jót mulattak. Majd, amikor kissé alábbhagyott a kacagás Áron újból beszélni kezdett. – Emlékszik királyuram, amikor ott vendégeskedtünk mit mondott nekem válaszul arra a kérdésemre, hogy mitől olyan búskomor? – a király bólintott, mire Áron folytatta. – Felséged azt mondta, hogy a legnagyobb gondja, a vagyona miatt van. Nahát, ha hiszi, ha nem, a mi legnagyobb gondunk is ez. – huncutul nézet Sámuel királyra, az meg csak a szemét meresztgette.
- Hogy érted ezt Áron?
- Mert, mint ahogy azt kegyelmed is láthatja, nekünk egy fia sincs! Jó királyom, elég nagy gond ám az is, higgye el nekem! – és ezen olyan nevetésbe törtek ki, hogy szinte gurguláztak.
A király az asztallapját csapkodta a tenyerével, annyira nevetett. S közben azt próbálta nagy nevettében kijelenteni, hogy lám-lám, királynak és koldusnak egy a gondja. No, ezt sem úszták meg száraz szemmel, kacajuk könnyeivel siratták a búskomorságot. Az egész este így telt el. Amikor a király úgy érezte eleget vendégeskedett elköszönt a háziaktól. Áron jó vendéglátó módjára kikísérte a távozót. Felsegítette a királyt a lovára, s mielőtt az elindult volna, még a következőket mondta. „ Felség, igaz ugyan mi valóban szegények vagyunk, de amikor ránézek a gyermekeim arcára, akkor mindez nem érdekel engem, csak lássam, ahogyan felnőnek és boldogulnak. S eltöltött hosszú éveim alatt rájöttem arra is, hogy a boldogság nem azon múlik, hogy az ember mennyire gazdag vagy szegény. Királyuramnak is azt ajánlom, ha megengedi nekem, hogy tanáccsal lássam el, nézzen csak szét maga körül, hiszen annyi csodálatos dolog van a világban, amitől meglátja, elmúlik majd a búskomorsága."
Sámuel király megköszönte a vacsorát, a jó kedvet és a jó tanácsot, majd elköszönt, s haza lovagolt a kastélyába.
Alig telt el egy hét és a faluban megjelent a kisdobos, aki hangos szóval, sűrű dobpergés mellett kihirdette, hogy mától a király neve nem Első Sámuel a Búskomor, hanem Első Sámuel, a Vígkedélyű.


Utoljára változtatva 04-11-2010 @ 09:54 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Lyza1
(Ideje: 04-12-2010 @ 04:07 am)

Comment: Remek, olvasmányos írás.Élvezettel olvastam...Puszi: Lyza


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-12-2010 @ 10:22 am)

Comment: Drága Lyza! Köszönöm, hogy a hosszabb írásaimra is szentelsz az idődből. Szeretettel ((Zoli


Hozzászóló: Grigo
(Ideje: 04-12-2010 @ 03:47 pm)

Comment: Kedves Zoli. Jó volt a sok szomorú írás után, végre egy kedves vidám történetet is olvasni. Remek volt és köszönet érte neked. Baráti üdvözlettel : Zoltán


Hozzászóló: felix
(Ideje: 04-12-2010 @ 07:23 pm)

Comment: A mesékkel -ha jók -engem mindig meg lehet venni; irigylésreméltó, akiből ilyen folyékonyan és élvezetesen áradnak a történetek. Tetszik, nagyon. Szeretettel: félix


Hozzászóló: naiva
(Ideje: 04-12-2010 @ 08:54 pm)

Comment: Zoli, ki nem találtam volna, hogy Te írtad a versenyben!:)) Gratulálok, mesélni is jól tudsz:))) Puszillak: Zsuzsi


Hozzászóló: Attila61
(Ideje: 04-12-2010 @ 10:23 pm)

Comment: Kedves Barátom! Szeretem a meséket még felnőtten is, köszönöm az élményt! Üdv. Attila!


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-12-2010 @ 11:31 pm)

Comment: Igazad van Drusza! A szegénység annyira szomorú téma, hogy gondoltam talán egy kis vidámsággal oldani lehet. Köszönöm, hogy ismét megtiszteltél olvasásoddal, és véleményeddel. ((Zoli


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-12-2010 @ 11:33 pm)

Comment: Köszönöm Félix. Na, Te sem panaszkodhatsz. Remekül írsz! De még milyen remekül! ((Zoli


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-12-2010 @ 11:36 pm)

Comment: Drága Zsuzsi! Elkényeztetsz! De én meg cserébe nagyon örülök neki, és köszönöm is Neked. Szeretettel ((Zoli


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-12-2010 @ 11:38 pm)

Comment: Drága Barátom. Addig jó nekünk, amíg egy kicsit gyerekek lehetünk. A mese vigasztal. Én köszönöm Neked az olvasást. Egy baráti jobb ((Zoli


Hozzászóló: piroman
(Ideje: 04-13-2010 @ 12:24 pm)

Comment: Jót derültem ezen a bölcs íráson, gratulálok!


Hozzászóló: prince60
(Ideje: 04-13-2010 @ 01:42 pm)

Comment: Piró mester köszönöm.


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.43 Seconds