Félárbocra ereszti zászlaját az est. Kirakja csillagokkal, megfesti alkonyszínekkel, s jelvényül tűzi rá a szemérmes félholdat. Tűzropogásból rakunk fészket a csendbe, míg az éj zsákjába gyömöszöli nappali fény forgácsait. Aztán lebbenő szerelmi lobogó alatt vágyaim rám nehezülnek, szépséges sámán leszek, érdemérem neked, mint nyakláncodról szíveden függő medál. Hóprémes táj ágyunkon testem terített asztalod. Függőágyán szomorú szűz a holdvilág, míg kezed arcomon andalog. Bőröd illatából mély levegőt veszek, s benn tartom, míg érintesz, hogy elhihessem magamról a jót. Hullámaink kötelet sodornak lábaink köré, s ujjad gyűrűként ujjamra fonva feszítesz rám égtől áldott leplet - vérnász-takarót. |