A medál 
1. rész

Először azt a címet adtam történetemnek, hogy „A szövetségek medálja”.
De valamiért nem tetszett, olyan hangzása volt, mintha egy Indiana  Jones filmből való lenne. Bár meg kell mondjam, tényleg úgy éreztem magam, mint egy fanatikus kincskereső, amikor a medál után kezdtem kutatni.
Épp az ország túlvégén lévő kis nyaralóhelyen jutalmaztam magam azért, hogy végre befejeztem az aktuális regényemet. Ilyenkor fáj kicsit az ember szíve, hogy vége, hogy el kell engedje  a „gyermeket” én ilyenkor hűtlen módra azonnal kutatok más téma után, hátha megszületik a fejemben a következő történet. Amikor betűéhségemtől hajtva betévedtem a közeli nagyváros könyvtárába, egy szemüveges, fehér hajú öregúr üdvözölt, kérdezte, miben segíthet.
Mikor mondtam, hogy könyvet szeretnék kikölcsönözni, kitöltette velem a szükséges dokumentumokat a beiratkozáshoz. Míg ő elszöszmötölt a tagsági kártya kitöltésével, a polcokon lévő könyveket nézegettem.
- Kész is vagyunk. Parancsoljon. Segíthetek esetleg?
- Hát, egyelőre csak körülnéznék.
- Csak tessék – intett a polcok felé és már fordult is a következő érdeklődőhöz.
Sietve haladtam el a bestsellerek mellett, isten ments, hogy olyasvalamiből legyen egy újabb, netán hasonló történet, amit millióan olvastak már. Aztán odaértem a klasszikusokhoz. Majd az útleírás jellegű könyvekhez. Szerettem őket. Hűen, mindenféle kicifrázás nélkül írták le az adott hely kultúráját, a vidék sajátosságait, az ott élő emberek szokásait. Majd megpillantottam egy barna, kissé szakadt kötésű könyvet. „Az indiánok földjén”. Ez az! Valami indiános történet olvasgatása most nem lenne idegen tőlem. Az asztékok és inkák kultúrájáról írtam már nem egy esszét, miért ne jöhetne a természet közeli népek egy újabb csoportja? Eszembe jutott, amikor kislánykoromban az öcséimmel madártollat tűzve a hajunkba bujkáltunk a bozótosban, fekete csíkot húztunk a képünkre vízfestékkel és fűzfavesszőből hajlított íjakkal lövöldöztünk egymásra.
- Tudok netán mégis valamit segíteni? – bukkant fel ismét az öreg könyvtáros a hátam mögött. Majd leejtettem ijedtemben a könyvet.
- Indiánokról szóló könyvet keresek. Nem kalandregényt, inkább valami korrajzot vagy dokumentum jellegűt.
- Hmmmmm – simított végig gyér szakállán az öreg, majd nagy riadalmamra egy létrát vett elő és a legfelső polc könyvei között kezdett el kutakodni artistákat megszégyenítő módon.  – Van itt néhány – közvetítette a kereső tevékenységet, miközben épp fél lábán állva nyújtózkodott egy könyvért én pedig azon imádkoztam, le ne pottyanjon onnan.
- Hopp! – kiáltott fel a szívrohamot hozva rám – Megvan! Ez tetszeni fog Önnek.
Három könyvvel a hóna alatt ért földet, és a kezembe nyomta őket.
- Belenézhetek?
- Természetesen. Ott van az olvasórészleg, ha úgy érzi kevés a fény, az olvasólámpa kapcsolója az asztallap alján van.     
Kezembe vettem a láthatóan régi könyveket. Általában egy-két lapozás és egy-egy bekezdés elolvasása után mindig rájövök, a megfelelő könyvet tartom –e a kezemben. Ha nem tudom magaménak érezni a stílusát vagy a témáját, akkor kidobott idő lenne az elolvasása.
Az első könyv erre a sorsra jutott. A másodikat találomra felütöttem és az éppen újonnan következő fejezetbe kezdhettem bele.
„A tizenkét törzs szövetsége”.
Álmomban sem gondoltam, volna, hogy valaha az indiánok kötöttek ilyen nagy szövetséget egymás közt. A következő lapon két nem túl jó minőségű fénykép volt, amin egy jókora medál képét láttam. 

 A szövetségek medálja

„A medált a legelső szövetség megkötésekor készítették az indián kézművesek.
A szélén négy apró gömbcsoport áll, a négy égtájat jelképezve. Ugyanígy négy osztatú a benne lévő virágalak is.  A virág az akkori leggyakrabban előforduló vadvirág képét mintázza, aminek az indián nevét talán így fordíthatnánk le: „hajnalt köszöntő”.
A virág belsejében tizenegy apróbb kő található, körbeölelve a legnagyobbat.
Sok kutató úgy véli, ezek az évszakokat is szimbolizálják, és a középen lévő nagy kő az éppen aktuális uralkodó évszak megfelelője. Nem járnak messze az igazságtól.
Talán azt kérdezhetnénk, hogy vajon hogy lehet hogy már az indiánok is tizenkét hónapot számoltak – függetlenül az adott vidék éghajlatától? (Ami tudjuk, jelentősen különbözhetett a kontinentális éghajlattól.)  A válasz egyszerű:  mint minden természeti nép, ők is a holdhoz igazították az időszámításukat. Egy valami biztos volt, mégpedig a teliholdak száma egy évben ami éppen tizenkettő. A kövek azonban mégsem csak ezt szimbolizálják. A tizenkét kő a későbbi Észak-Amerika területén élő indián törzsek számát és azok szövetségét jelentette.
Minden egyes évben más törzs vezetője került a szövetség élére, a vezető törzs jelképe a nagy középső krizokoll ásványból készült kő -  és a törzsek közötti békét pedig a törzsfőnökök utódainak házassága jelentette. A központi követ körbevevő apró, tizennyolc fémgyöngy az a szövetség létrejöttekor megkötött házasságok számát jelentette. Tizennyolc leányt és fiút házasítottak össze ezen évben .
A virág közepén található kő-kör, akár a virág bibéje vagy porzója jelentette továbbá a termékenységet is– a közös utódok születése volt a béke biztosítéka. Így ezt a medált mindig az arra az évre kiválasztott vezető törzs főnökének asszonya viselhette. Aki már vagy egy ilyen szövetségi házasság révén lett a törzs első asszonya, vagy pedig az ő gyermekei biztosították a vérségi kapcsolat fennmaradását.”    

Becsaptam a könyvet és belelapoztam az utolsó asztalon lévő kötetbe, de pár pillanat után már döntöttem is.
 Ezt kérem – tettem le a nyertest a pultra az öreg elé. „Indián igaz történetek és legendák” – jegyezte be magának az öreg, majd a tagságiba írta a dátumot.
- Két hét múlva kérem vissza – nézett rám mosolyogva szemüvege mögül.
 
Aznap a strandidőre való tekintettel kivittem a könyvet a vízpartra. A kis természet adta tó mellett csak néhány család ejtőzött - főként nyugdíjasok- így csend volt és nyugalom. Hasra fekve merültem bele a könyvbe, amely már egy rövid bekezdés elolvasása után felkeltette az érdeklődésemet. Olvashattam az első törzsek kialakulásáról, vándorlásukról, hagyományaikról, a szövetség létrejöttéről, évszázados fennállásáról majd a felbomlásáról.
A könyv a medál eltűnésével hozta kapcsolatba eme sajnálatos eseményt és a háborús időszak kezdetét. Az utolsó megválasztott vezető törzs sámánja borús látomásról számolt be a szövetség tagjainak
„Sosem lesz béke egyetlen törzs vagy bármilyen nép között, míg a medál elő nem kerül és ismét az őt illető nyakában nem lesz. A háború kiterjed majd, sokkal nagyobb lesz, mint azt ember valaha el tudná képzelni. Egyazon nemzetség fiai fordulnak majd egymás ellen, saját kölykét felfaló farkasként viselkednek majd a föld gyermekei – mostohául bánva teremtőjükkel, a Földanyával.”   
És milyen igaza volt az öregnek… ezek a sámánok valóban tudtak valamit.
Vajon mi történhetett a medállal? Miért veszett el? Miért tört ki nem sokkal később a viszálykodás a törzsek között? Vajon ha előkerülne, tényleg békét hozna, még a mai világra is?
 „Á, gyerekes álmok” - legyintettem, a mai világon talán már csak egy második özönvíz segítene.
De a dolog szöget ütött a fejembe. Hová tűnt el egyszer csak a medál? És miért? Vajon van erre valamilyen utalás?
Egy idős nénike hangja térített magamhoz.
- Le fog égni, aranyoskám! Bár lehet, hogy már későn szólok…
Megköszöntem a figyelmeztetését, és estére éreztem, igen, későn szólt. Szidva a saját hülye fejemet kentem magamra a hűsítő zselét tubusszámra, és nedves lepedővel a hátamon próbáltam meg hason elaludni. Persze sikertelenül. Másnap ki sem mozdultam a szobából csak az étkezések idejére, égett bőrömet ápolva olvasgattam a könyvet. Ebédre végeztem is vele. Az idő látva kényszerű szobafogságomat talán megkönyörült rajtam és kiadós nyári záporral és lehűléssel kergette be a vízparton pihenő többi nyaralót is a vadászház stílusúra megépített szálláshelyre. Én pedig sziszegve autóba szálltam és lekocsikáztam a tíz kilométerre lévő nagyváros könyvtárához. Az öreg egyből megismert.
- Visszahoztam a könyvet. Tudna ajánlani ehhez hasonlót? Ami ebből a korszakból van?
- Hát körülnézhetünk, ha úgy gondolja – lépett ki a pult mögül.
Ezúttal nem a magasban kotorászott, hanem leguggolt a könyvtár sarkában lévő polc könyveihez. Csalódottságomra egy kis vékony kötetet vett elő.
- Hát ez lenne még, ami azt az időszakot részletesebben érinti. Vagy ha szeretné, van itt egy nagyobb, általános lexikon.
Rábólintottam, kivettem mindkettőt. Hazafelé úton azon törtem a fejem, hogy vajon az új könyvem témájául merjem –e választani az olvasott történetet. Nagyon kevés anyagom volt arról az időről, bár nyilván az angol nyelvű könyvek és főként az amerikaiak között biztos találnék jónéhányat. Akár megkereshetném a rezervátumokban élő indiánokat akik még emlékeznek törzsük történetére. Természetesen e-mailben – éljen a modern technika!
Ugyanis már az indiánok is honlapot nyitnak és erre akkor jöttem rá amikor egy indián zenei cédén feltüntetett weboldalt megnéztem. Hát hiába ugye, a mai kor embere már nem ért a füstjelekből. 
Visszatérve a szobámba kipárnáztam a hátam mögét takaróval és belelapoztam a vékonyabb könyvbe. Nem akartam hinni a szememnek. Az összes akkori törzsről nemcsak hogy részletes leírást találtam, de a szövetség fennállása alatt végigkövethettem, mikor és melyik törzset választották vezetőnek. Ki volt a törzsfőnök, asszonyának neve, leányaik és fiaik házassága- egy bonyolult családfa – ahol már ki sem tudtam venni, ki kinek a kije, hiszen a tizenkét törzs körbeházasított tagjait talán az első generációig lehetett követni, aztán elvesztette az ember a fonalat.
A szövetség felbomlása után még találtam benne egy-két utalást arra, melyik törzsnek hová kerültek a leszármazottai – legtöbben elvándoroltak vagy rezervátumokba kerültek, de sokan keveredtek a fehér hódítókkal és beilleszkedtek az ottani társadalomba.
Szomorú történet volt számomra, valahogy úgy érezem, hogy egy régi mesevilág hagyományait szippantotta be mindenestül a fehér ember, amikor magáévá tette az indiánok lakta  kontinenst.

A könyv azonban több volt, mint érdekes, mert hitelesnek tűnő adatokat és dátumokat tartalmazott, így előkaptam a kis Canonomat és lefényképeztem az engem érdeklő oldalakat. A lexikonban sok adatot nem találtam, csak annyit írt, hogy az ősi indián törzsek házasság révén tartották fenn egymás között a békét – a szövetségről nem esett szó.
Előkaptam a jegyzetfüzetemet és a ceruzát, és máris összeszedtem, amit tudok, elhelyeztem a történetet térben és időben. Indián nevek, törzsek, dátumok kerültek fel a lapokra és észre sem vettem azt, hogy ezúttal nem történetet kezdek írni, hanem az eltűnt medál nyomára akarok rábukkanni.        

folyt. köv.