|
Az álom, álomországban jár.
Nem jön a szememre.
Fejemet forgatom, az a párnámon jár.
Csőszög, kopog, zúg:
A sorvadó szenvedő testet,
nap, mint nap magam előtt látom.
Anyukád szíve alatt is jártál,
valaha, ott voltál Ő benne.
icipici élet voltál,
most pedig apad az élete,
mint a lázas anya teje.
A szemét a száját lesed,
hallod a zakatoló szívet, olyan,
mint, kenetlen kerekű elrozsdállt
vonat.
Látod a ziháló tüdőből áramló
láthatatlan levegőt:
nézed a kezét,
a sok-sok tűszúrások helyét.
Várod a pontot, érzed, hogy oda jutott…
pont ott fekszik,
ahová soha nem vágyott,
de már fázott,
reszketve dühödten vadult,
benne hatalmas háború dúlt.
Heteken át, szórta szét az energiát!
Az energiát,
amit kilencven éve kapott,
magában hordozott örömet, bánatot,
heggyé halmozott.
Nem függött tőle a gazság….
jutott belőle bőven,
osztotta a sorsa. Merőkanállal
hatalmas pofonokat kapott.
Pusztuló agyában igen csak felmérte,
nem evett, nem ivott a „gépezet”.
Sztrájkolt!
Halvány mosolyra rándult, megszelídült.
Fehér ágyak, fehér ruhások tették a
szolgálatot.
Mint ősszel a fák lehulló levele,
sárgulón, fonnyadtan, törzsétől elhagyottan,
a mélybe zuhanva – tovatűnt,
az álmodott csodálatos tavasz!
a virágzó fák illata, virágok világa,
méhek zümmögő szózata…...
Nem hallja, nem látja,
távolba tűnő tekintete – új világ – gondolata,
már csak az Övé.
Nesztelen fekvőn, hófehér haja,
merev teste,
mint elszáradt moha a kősziklán…
hamuszín!- ajka- !
utolsó útjára érkezett!
Csókolnád kezét, mondanád köszöntését,
adnád át Őneki szánt ibolyát, violát,
orgonát, rózsát,
– hiszen mindet szerette -
gyönyörűségét bennük lelte!
Egykor cseresznye szín ajka, a
„köszönöm”-öt,
sem mondja……!
Anyák napjára már késő!
Késő az élőnek a semmi…
Sok az elhunytnak a valami….
KEDVES EMBEREK!
E m l é k e z z e t e k !
Szeressétek, amíg nem késő,
SZERESSÉTEK az ÉDESANYÁT!
2004, május
|
