Otthon - talán...
Itt; hontalan

Valahol Európában,
rám virrad a vasárnap.
Az utolsó órában
elszállnak az árnyak.
Éber alvással fogy az éj,
apró lidércek piszkálnak.
Éjfélkor még egy harang mély,
öblös hangja majdnem áltat.
De ez nem az otthoni zengés,
mitől az álom is édesebb!

Aztán csak a sötét, a csend és
pár rohanó emlék, mely szebb
most, mint ahogy állt ott a lány.
Nézett felém félszegen,
sejlett szűrt beszédfoszlány,
én akkor már kissé részegen,
de tudtam, hogy ő az, ki rám vár.
Hmm. Több, mint tíz éve,
hogy enyém a királylány.

És most, mindennap félve
pötyögöm: „Szeretlek!”
Sms-m világít, eltűnik az éterben,
utána suttogom; féltelek!
Aztán tovább mártózom a kételyben.

Persze, otthon lenne a helyem,
nem a semmi közepén -
egy kamionban keresni kenyerem,
hol nincs más, csak üres közeg; én...

… nem ezt akartam, de kit érdekel?!

Reményt se sziszeg a holnap,
mégis most, itt, élnem kell.
Felvett terheim előre tolnak.

Bűzős parkoló, mosdatlan emberek,
mocskos minden, a lélek is csak az lehet,
megtisztulni önmagamban sem merek.
A szív robotként dobban, mi mást tehet?

Neszek, zörejek, idegen hangok,
léptekbe dübög egy dühös motor,
holnapra itt emléket se hagyok,
tüdőmbe e levegő üszköt kotor.

A kandeláberek sápadt sárgák,
az egyetlen pad szennytől ragad,
a fák hiába, ők is árvák,
szemem a foltos égre tapad.

Nem messze, egy dortmundi gyárkémény
sötét füstjével köpködi a menekülő felhőt.
Itt nincs semmi, az egyetlen élmény,
ahogy gyerekét neveli egy ideges felnőtt.
Autók jönnek, mennek, ötperces a szieszta,
minden arcon ugyanaz a fásult tekintet,
amott egy dolgát végző kutya ráijeszt a
sétáló fiúra, kinek apja imént búcsút intett.
Az a Ford viszi tovább a koleszba talán,
ahol egy lány várja majd a suli után.
Szűk ez a kabin, a képzelet tágítja, minden talány;
ábrándomban megfogja majd a kezét sután.

Az idő sem végzi dolgát, alig telik,
kétszer két méterem egyre fojtogat,
útjaim nem fogynak. Vajon melyik
visz haza, mint régen a gyorsvonat,
mikor a hajnalig tartó jam session
megfáradt zsongása űzött hazáig,
hol anyám, miután átrostált egy fésűn,
ha hagyom, ölelt volna inaszakadtáig...

Messze a hazám, még messzebb a házam,
otthoni kedves percekbe kapaszkodom.
Ó, szeretteim! Nektek magyarázzam,
hozzátok mennyire ragaszkodom?!

Néha magamban beszélek, hogy elmém
épen őrizze meg a tudatsóvár magyart,
mélázok gyermekeimen, életem szerelmén,
csikorgatva köszörülöm a fájó agyart.

Két éve keringek vén Európa
koptatott útjain oda-vissza,
mintha azt keresném azóta,
ki az, ki életem vizét issza.

Kinek szomja van rám, hát itt a vérem!
Piócák hadától aszódik a lélekanyag,
míg testem apad. Tán a sarki hentesnél mérem?
Stressz dübörög az erekben, a létösztön hanyag.

Hajnalba fulladt tudattalan éji száguldás,
mikor a résnyire szűkült szem elalél,
monoton kilométereken nem tágul más,
mint az utak peremén a végtelen él.

Míg otthon éltem, néha kerestem a magányt.
Az alkotásra ittasét, az ego szabadságát.
Lobogó hajamba fontam a motoros vagányt.
Fent éltem a lombok közt, de a család fogta a fa ágát,
melynek gyökere most szárad.
Könnyemmel hiába itatom,
köröző léptem fárad.
Robban az atom,
belémszorul a lég,
elvégzem feladatom,
nincs vég, csak fék,
fék, fék, ha fog.
Hallucinál a hétvége,
tegnapon rágódik a fog,
és hol vannak a tündérek, végtére
is mese az egész?! Ugye anyám?
Te mondtad. Vajon Te hallasz?
Nem hall, vagy nem ért engem Apám?

És én hallom a robajt, ahogy a ballaszt
szétfeszít, millió darabra hull a pillanat,
nyárba jeges orkán fagyaszt
utolsó kacajt, aztán lemegy a Nap,
míg kezem erőtlenül lengetem,
béna vonaglással nyúlik utána a nyak,
keskeny sugáron arcom melengetem,
de magába szippant a fekete lyuk,
ionizálódik a világegyetem,
magzatként fogad a felforrt tejút...

Zihálva ébred olcsó valóság,
verejtékcsepp gördül homlokon,
savanyú íz szájban. Hol vagy jóság,
miért vagy a rosszal ily közeli rokon?

Vissza- visszahúz az álom ketrec,
ott bolyongok körbe haszontalan,
démonjaim üvöltik: van még egy meccs!
Rémek között játszom otthontalant.

Otthon - talán...
Itt; hontalan

Dortmund, 2010. április 25.