A Névtelen város
-második fejezet/1.-

  A remete a halál kapujában állt, és nem merte megnyomni a csengőt. Nem mintha nem bízott volna a szívélyes fogadtatásban, eddigi látogatásai alatt mindig rendkívül jól érezte itt magát. Szerette is a vén csontkollekciót, jókat lehetett vele beszélgetni és kártyázni – hihetetlen milyen pókerarca van a zord kaszásnak! De most mégis habozott. Nem vitte rá a lélek, hogy megnyomja a nagy vaskapuk mellett azt a pici zöld gombot. Amatőr anatómusként sejtette, hogy az oldalán a sérülés túlságosan komoly ahhoz, hogyha nem tér gyorsan magához, életben maradjon. Ezúttal aggódott, hogy talán nem tér vissza a testébe.
   -Hát megint itt vagy?
   -Szervusz, Halál – köszönt a szürke rongyokba csavart vékony alaknak maga mögött. –Hol jártál?
   -Sok volt a dolgom mostanában. Egy kis szabin gondolkoznék, de hát az én szakmámban ez nem olyan egyszerű. Tényleg, nem akarsz egy kicsit beugrani helyettem?
   -Bárcsak megtehetném, hogy helyettesítselek. De attól tartok, a képességeim nem elégségesek ehhez a feladathoz.
   -Mindig is alábecsülted a képességeidet. Nem meséltem eleget a dédapádról?
   -Folyamatosan másról sem beszélsz, csak arról, hogy milyen jóban is voltatok ti ketten.
   -Azok a  régi szép idők! Hiába, megöregedtem.
   -Nem látszik rajtad.
   -Talán nem, de az ízületeim…
   -Ó, igen, azok a nem létező ízületek…
   -Ne tréfálkozz kölyök. Megint kártyázni fogunk?
   -Most nincs hozzá kedvem.
   -De azért bejössz egy teára, ugye?
   A remete sóhajtott egyet.
   -Attól tartok, ez sem fog menni. Lehet, hogy utoljára találkozunk.
   A Halál kíváncsi tekintettel nézett rá. A kaszáját a falnak támasztotta, és leült a sűrű, harmattól csillogó, puha fűbe.
   -Van időnk. Mesélj.
   A remete habozott egy pillanatra, majd letelepedett régi cimborája mellé. Nem tudta, hol is kezdje. Nem tudta, mikor kezdődött az egész.
   -Emlékszel, amikor először találkoztunk?
   -Hogyne. Nagyon riadt kis kölyök voltál.
   -Csodálkozol? Azt hittem, meghalok.
   -Nem megy az olyan könnyen.
   -Most is azt hiszem, meghalok.
   -Mindazok után, ami köztünk történt?
   A remete egy fűszálat vett a szájába, és erősen gondolkozott. Nem akarta azzal kezdeni, hogy egy kislány küldte őt a másvilágra. Egészen ciki vég, azokhoz képest, amiken már eddig keresztülment.
   -Hallottál a Névtelen városról? Nem messze a Tigris folyótól, egy erdő mélyén. A térképeken sem jelölik.
   -Valószínűleg nem véletlenül – a Halál hangja gondterhelt volt. –Ugye, nem mentél oda?
   -De igen. A Lelkek tava mellett van egy barlang. Éppen ott vagyok most.
   A Halál egy nagyot sóhajtott.
   -Van valami, amit tudnod kell még a dédapádról…
   -Nem érdekel már a dédapám. Azt akarom tudni, meghalok-e?
   -Mondtam, hogy az nem ilyen egyszerű. Ha nem vigyázol magadra, rosszabbul is járhatsz…
   A remete teste elkezdett bizseregni. Fölnézett a csillagokkal borított nappali égboltra.
   -A dédapád megjósolta, hogy oda fogsz egyszer menni – folytatta a zord kaszás. –Ő is járt ott azelőtt.
   A remete elkezdett émelyegni, a fájdalom visszatért a testébe. A jobb kezét megmozdítani sem tudta. Ezek szerint életben marad… -Mikor?
   -Harminc évvel ezelőtt. Vigyázz a nevedre! A fölött a hely felett nekem sincs hatalmam!
   Ezek voltak a Halál utolsó szavai, amiket elcsípett még, mielőtt minden elhomályosult volna előtte. Oldalába hasogató fájdalom nyilallt, a feje nehéz volt és érezte, ahogy forog körülötte a világ. Aztán jéghideg nedvesség csorgott végig az arcán, jólesően. Egy hideg rongy a homlokán…
   A remete, amikor kinyitotta a szemét, ismét a barlangban volt.