Két évembe telt, mire nyomára akadtam apámnak.
Ezen két évben, amíg őt kerestem, igyekeztem továbbra is ismereteket szerezni arról a hivatásról, ami rám várt. A doktorok nem szívesen fogadtak el semmiféle tanoncot maguk mellé, inkább a szakértelmet nem igénylő munkákban segíthettem, mint a betegek mosdatása, gyógyszerek beadása, éjjeli edények kiürítése. Nem bántam. Mert még így is tanultam, egy-egy elejtett megjegyzés, a gyógymódok alkalmazása mind-mind beszédes volt számomra.
És nyilvánvalóvá tette, mennyivel szegényesebb is az a tudás, amivel az orvosok rendelkeznek a gyógyírok ismeretében. Hányszor éreztem, hogy én nem azt tenném, amit az orvos, de nem szólhattam, ki voltam én ahhoz. Egyszer szólaltam csak meg csöndben, amikor az orvos egy új, és igen erős gyógyszert akart adni az egyébként is gyönge gyomrú asszonynak. Egy még Liza nénétől megismert gyógynövényt ajánlottam suttogva helyette, hogy ne sértsem a doktori tekintélyt. Az orvos úgy nézett rám, mint egy bolondra. A gyógyszer beszedése után az asszony hányni kezdett, és rohamosan a kiszáradás felé haladt. Másnapra pedig meghalt. A doktor pedig megköszönte a szolgálataimat és nem kért többet a segítségemből.
Később értettem csak meg apám jegyzeteinek tanulmányozása és néhány év tapasztalat után, hogy a gyógyítók miért mások. Abban különböznek az orvosoktól, hogy sosem állnak meg a testi bajoknál. Mert azok mind-mind a lélek sérüléseiből lesznek. A gyógyító megpróbálja a betegség eredendő okát felkutatni, ehhez pedig néha oly kényes kérdéseket tesz fel, amiről inkább hallgatna az ember fia.
De ezt még akkor nem tudtam. Faluról falura jártam, bábák és vajákosnak nevezett asszonyoktól tanultam a gyógynövények hatásait, a természet adta gyógyírok hosszú-hosszú listája íródott ekkor már fejembe – és a magamnál hordott füzetbe is.
Az Istentől kapott képességem pedig, ami abban segített, hogy azonnal felismerjem azt, hogy a testi baj hol jelentkezik – egyre fejlődött. Már nem kellett olyan erőfeszítést tennem érte, mint korábban, sem lehunyni a szemem: amint a beteg megjelent, láttam magam előtt a testét körbefogó mezőt. Amely minden emberből úgy sugárzik, mint ahogy az anyaföld adja vissza a nap melegét. Ha lefekszel a földre kisöreg, érezni fogod, hogy ereje van. Évezredek hosszú történéseit, milliónyi életet rejt a kérge alatt, szinte zsong-forrong – él. A kezed fölé tartod, azt gondolhatod, a nap melegét érzed, de nem: a föld ereje az. Így van ez az emberrel is, a benne rejlő erő túlhalad a testén, azon kívül is érezni, sőt egyeseknek látni is lehet azt. És én láttam ezt az erőt. Ahol a beteg testrész volt, ott azon a helyen sötét folt törte meg amúgy békés színeket.
Amikor ezt felfedeztem, épp egy falu vezetője haldoklott, három doktor állt fölötte és tanácstalanuk vakarták a fejüket. Már köpölyözték is, eret is vágtak rajta, semmi nem segített. Épphogy megérkeztem a faluba, amikor sírva került elém a beteg leánya, sivalkodott, hogy az apja meg fog halni. Gyönyörű szép leány volt, az a fajta, akiért ölre mennek a kocsmában legények. Megkérdeztem tőle, mi a baja az apjának. Ő csak csukladozott és próbálta elmondani, hogy az apja egyszer csak összeesett és üvöltött kínjában, fájlalta a vörösre duzzadt lábát.
- Maga tud segíteni? – kérdezte reménykedve.
- Nem ígérhetek semmit, nem vagyok orvos. De szeretném látni.
A család nyilván már csak a csodában hitt, és minden egyes kis reménysugarat megragadott.
- Ki ez, Sarolta? – kérdezte egy idősebb asszony a lányát, amikor megjelent velem az oldalán.
- Ő segíthet apán! – tolt előre a lány, erre mindhárom orvos és a család többi tagja is rám nézett. Nagyon kellemetlen helyzetbe hozott a leány, annak ellenére hogy nyilván azért mondta ezt, hogy ne zavarjanak el a beteg közeléből. Így azonban én lettem az utolsó mentsvár, és elvárták tőlem, hogy tegyek is valamit.
Ránéztem az ágyon fekvőre és máris láttam azt a fekete rögöt, ami elzárta teste elől az életet jelentő friss vér útját.
- Mindent megpróbáltunk – mondta a legidősebb doktor. - Nincs mit tenni.
- Ne mondja már ezt! – vetette oda dühösen a leány, az el-nem –fogadás dühe beszélt belőle.
- Nézzék csak – mutattam. Akadály képződött az ereiben, mégpedig itt – böktem ujjammal a beteg bal oldalára kicsivel a medencéje alá, ahol a csont közelsége miatt valószínűleg nem lehetett elég hatásos a köpölyözés sem.
- Maga meg ezt honnan tudja? – nézett rám mérgesen és hitetlenkedve az alacsony, köpcös orvos.
Nem feleltem a kérdésre, hiszen nyilván nevetség tárgyává lettem volna, ha bevallom, hogy "belátok a beteg bőre alá". És idő sem volt rá. Tarisznyámból elővettem azokat a gyógynövényeket, amelyeket a vajákos nénék a sűrű vérű betegeknek főznek – és bár együtt alkalmazni őket veszélyes lehet - itt nem volt vesztenivaló. Kipréseltem a levüket és azt mondtam az orvosoknak, hogy ezt az igen erős esszenciát közvetlenül a beteg vérébe kell bejuttatni. A három doktor csak állt és nézett. Az idősebbik a fejét rázta, a köpcös csak annyit sziszegett oda: maga meg akarja ölni? Ám a harmadik hozzám lépett, egy fecskendőt vett elő és felszívta a tiszta edényből a kicsorgott nedvet. Néma csönd volt, amíg beadta a betegnek, és utána sem mert megszólalni senki percekig. Az addig kiabáló és hánykolódó férfi lassan elcsendesült.Majd az idősebb asszony, a felesége törte meg a csendet reszkető hangján.
- Meghalt?
- Nem – rázta a fejét a mellém álló doktor, aki a beteg pulzusát figyelte. – Lassan, egyenletesen lélegzik. Alszik.
Mint virrasztók álltuk körül a beteget, már besötétedett, mikor az felébredt és éhségre panaszkodott. Az asszony feljajdult, hiszen aznap elhanyagolta a konyhai teendőket – ám a szomszédból máris érkezett egy emberes adag húsleves, amit ő maga kanalazott férje szájába.
Amaz gyenge volt, hiszen eret is vágtak rajta, ami hasznos volt ugyan, de a rögöt nem távolította el – ahhoz kellett a főzet. És néhány nap múlva a férfiba visszatért az élet. Egészséges, pirospozsgás lett az arca, kedélye víg lett, mint azelőtt.
Ott jártamkor épp az az orvos volt nála, aki végül befecskendezte neki az általam készített főzetet. Biccentett csak, majd távozott. A család hálás volt nekem, telitöltötték a tarisznyám minden földi jóval, sőt, a szép leányzótól még egy csókot is kaptam – aztán csak nevettek meglepődött és elpirult ábrázatomon.
Amikor kiléptem a házból ott várt a doktor.
- Mondd fiam, honnan tudtad, hogy mi a baja Somjáninak?
- Hiába mondanám, nem hinné el nekem…- válaszoltam.
- Azért csak mondd el.
- Én… látom a betegséget. Valahogyan látom… a beteg részt.
Amaz fejcsóválva nézett maga elé, láttam rajta hogy küzd benne a hitetlenség és az elhinni akarás, végül a vállamra tette a kezét.
- Hát, ha így van, akkor égi adomány birtokosa vagy, ne hagyd elveszni. Minden jót, fiú – szorította meg a kezem.
Ő nem az a fajta volt, aki doktori címének gőgjétől nem hallja meg a másik embert. Ő az elhivatottak közé tartozott. Okos doktor felismeri, mikor kell meghallgasson mást. Ő az volt. Egy élet köszönhette ezt neki.
Kitavaszodott, én pedig a huszadik életévem betöltve érkeztem meg abba a városba, ahová végül a segítőkész emberek iránymutatása vezetett. Ismerték a nevet, ismerték munkáját is. Bár azt mondták, régóta nem látták otthon apámat, a házat megmutatták ahol élt.
Kinőttem már a félős kölyökkorból, de a szívem a torkomban dobogott, amikor az ajtó előtt álltam, hogy bekopogjak. Egy fiatalos külsejű asszony nyitott ajtót. Egy kínos pillanatig hosszasan vizslatott, majd zavartan megszólalt.
- Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok. Kondor János a nevem. Kopácsi Eugent keresem.
- Sajnálom, de őt hiába keresi.
- A felesége?
- Igen. A férjem két éve halt meg.
Mintha fejbe vágtak volna. Minden hiába. Elkéstem. Talán ha annak idején egyből idevezet az utam, ha nem állok meg falvakban tanulni másoktól, ha… de csak ennyit tudtam végül kinyögni:
- Sajnálom. Nem tudtam. De a falubeliek…
- Ők nem sokat tudnak rólunk. Megszokták, hogy nincs itt, nyilván úgy gondolják, vándorúton van. Egy távoli országban halt meg. Egy ottani betegségben.
- Értem. Akkor…
- Jöjjön be – tessékelt be.
Körbenéztem a takaros kis házban, és egy korombeli, valamint egy fiatalabb, serdülőkorabeli lányt pillantottam meg. Talán ők lennének a testvéreim?
- Sára, Terkó, menjetek ki az istállóhoz. Hordjátok be a szénát.
Néztem a gyerekek után az asszony pedig hozzám fordult.
- Miért kereste volna?
- Úgy tudom, hogy gyógyítással foglalkozott. Tanulni szerettem volna tőle.
- Hm, ezzel elkésett. Igen, gyógyító volt. A mesterségéhez nagyon értett, az biztos.
Ám apám kimondatlan hiányossága ottmaradt a levegőben, és én csak vártam. Tapasztalatból tudtam, hogy előbb utóbb kibukik az asszonyból.
- De ha az ő mesterségét tanulná meg fiatalember, akkor ne alapítson családot.
Nem szóltam. Megértettem, mire gondol.
- Gyakran volt távol? – kérdeztem óvatosan.
- Gyakran volt távol? Inkább mondjuk úgy, néha hazatévedt. A gyermekeim nem is ismerték szinte az apjukat. Csak annyit tudtak róla, hogy betegeket gyógyít szerte a világban és karácsonykor maradt nekik egy legtöbbször beteljesületlen ígéret, hogy az apjukkal ünnepelhetnek…
- Sajnálom.
- Ne haragudjon, nem kellett volna panaszkodnom.
Felállt, és az egyik szobához vezetett.
- Ez itt az ő szobája volt. Itt tartotta az üvegeit, a leszárított gyógynövényeket, itt írta a feljegyzéseit, ha itthon volt. Azt mondta, hogy majd a fiának szánja – az asszony keserűn felnevetett – kár, hogy csak lányai születtek. A legkisebb még csak tizenkét éves. Egy hajó hozta haza mindazt, ami nála volt. Sok hasznát nem vettük, csupa jegyzet. Ennyi maradt tőle.
Az asztalon feküdt egy vastag füzet. Szinte vonzotta a tekintetem. Nyilván abban van apám minden tudása, élete során összegyűjtött tapasztalata. Amit az asszony elmondása alapján a fiára akart hagyni. Azaz rám. Hacsak nincs rajtam kívül még gyereke valahol - de megráztam a fejem. Nem, nem lehet véletlen, hogy én kaptam ezt az adományt, ami velem született.
- Szabad? – kérdeztem és a füzetre mutattam.
- Tessék csak.
Belelapoztam. Nem csalódtam. Vér szerinti apám apró, szálkás betű mellett szinte hihetetlen precizitással megrajzolt növények rajzai, emberi szervek és más anatómiai ábrák sorakoztak- mind-mind saját kezének munkája. Nyeltem egyet, tudtam, túl sokat fogok kérni. Bár ennek az asszonynak talán semmit nem jelent ez a füzet, nekem szinte mindent, amit még tanulhatnék.
- Tudom, talán túl vakmerőnek hangzik majd a kérésem. Hiszen semmi mást nem maradt a férjétől, de… elvihetném ezt a füzetet?
Az asszony hosszan, keményen nézett rám, majd vonásai hirtelen ellágyultak és elsírta magát. Sírva lépett az asztal fiókjához és kivett még négy kisebb, de ugyanolyan vastag füzetet.
- Ezek pedig a naplói, amit útjai során írt. Vidd, a tiéd. Mind.
Döbbenten néztem az asszonyra, először a sírás miatt, majd a tegezés lepett meg, végül a következő megjegyzése:
- Úgyis rád akarta hagyni.
Értetlen tekintetemre megcsóválta a fejét és megtörölte orrát.
- Hiszen a fia vagy. Nem igaz?
- De igen, de honnan tudja…
- Pont úgy nézel ki, mint ő ennyi idősen. Tizenkilenc éves volt, amikor megismertem. Ha rád nézek, az ő szemét látom. És az ő arcát. Amikor megláttalak, rögtön tudtam ki vagy… de nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy útjai során még hűtlen is lett hozzám… most már értem, miért mondogatta folyton a fiára hagyandó jegyzeteket. Nem tőlem akarta azt a fiút. Már volt neki…
- Nem, félreérti. Anyámmal nem volt ő hűtlen, legalábbis nem úgy, ahogy maga hiszi.
Leültem mellé, és elmeséltem szüleim történetét. Anyám elveszített gyermekeit és születésem titkát. Az asszony csak hallgatott, szemében először konok elutasítás ült, de a történet végére már csak szomorú beletörődést láttam. Aztán halkan megszólalt.
- Mondtam, mindent elvihetsz, amit ő itt hagyott. De a gyerekeimnek ne mondj semmit. Nem szeretném őket felzaklatni.
- Természetesen. Nagyon köszönöm. Még valamit áruljon el, kérem. Milyen ember volt az apám?
Az asszony szemébe végre derűs nosztalgia költözött, ahogy mesélni kezdett.
- Mindig is érdekesnek találtam ezt a sovány, fekete hajú fiút, aki anyjától tanulta a gyógyítást. Tudtam, ez egy olyan mesterség, ami elszólítja majd, de ezt akkor, fiatalos, féktelen szerelmemben valamiért nem vettem tudomásul. Beleszerettem és hozzá akartam menni feleségül. Az első útja előtt megígérte, amint visszajön, a felesége leszek. Én pedig hittem neki, minden este lestem az út végét, minden egyes nap kimentem a falu határába, hátha megpillantom… és fél év múltán végre a nyár közepén, egy meleg júliusi estén feltűnt a mező mellett. Rohantam hozzá, minden tisztességről megfeledkezve a nyakába borultam és csókolni kezdtem ott, a nyílt mezőn. Az aranyszínű kalászok már hajladoztak a súlyos, érett búzaszemektől, mi pedig közéjük estünk, miközben a viszontlátás örömétől egymást faltuk. Ott, a vetésben az övé lettem, még az esküvő előtt, de ezt senkinek nem árultuk el, kettőnk titka maradt. Szüretkor tartottuk az esküvőt, sosem termett olyan jó bor ezen a vidéken, mint akkor. Azóta is emlegetik az öregek azt az évjáratot. Úgy gondoltam, ez jó jel házasságunkra nézve. Aztán a hivatalos nászéjünkön megfogant Anna. Ő a legidősebb, már férjnél van. Addig ő csak a környék falujaiba járt gyógyítani, de amikor két éves lett a kicsi, azt mondta, el kell menjen. Találkozott egy betegséggel, amire nem volt gyógymód – elveszített egy hároméves beteget. Utána akart járni, hogy vajon más tájakon van –e ellenszere. Nem nyugodott bele a gyermekhalálba.
Hallgattam és csak hallgattam az asszonyt, amint mesélt a távoli országokat járt férfiról. Aki sosem adta fel. Addig utazott, míg valahogyan gyógymódot nem talált egy bajra. Sok utazás, sok távollét, örömteli viszontlátás, a hazatérés örömteli vagy a búcsú előtti kétségbeesett ölelésből fogant újabb gyermekek, szomorúság és öröm, hazatérés és elválás váltotta egymást. A végére az asszony megbékélt, és csak annyit mondott:
- Jó ember volt. Mint apa és férj borzalmas, de a távolléteit nemes szándékok vezérelték. Kedves volt, sosem láttam dühösnek. Egyszer se emelte fel a hangját. Szerettem.
- Akkor emlékezzen rá így – álltam fel és megöleltem a vállamig érő nőt. – Mindent köszönök.
Tarisznyám kicsinek bizonyult apám hagyatékának, de Rózsa – ahogy mostohaanyámat hívták – egy szépen összehajtogatott szőttessel tért vissza.
- Ez volt az ő batyuja, ha itthon volt. Ebben elfért mindene. Ezt hordd. Talán nehéznek fog tűnni, de majd megszokod.
Amikor átvetettem a vállamon a megpakolt táskát, súlya valóban megdöbbentett. És ezzel a súllyal kell majd dacolnom esővel, hóval, tikkasztó nappal…
- Érted már János, miért olyan vékonyak a gyógyítók? – kérdezte Rózsa szomorkás mosollyal, amint látta küzdelmem a zsák nagyságú batyuval. – Az ég áldjon fiam. Isten áldása, erő és kitartás kell ahhoz, amire készülsz.
- Köszönöm és minden jót! Apám szerencsés volt, hogy ilyen családja volt.
Rózsa elmosolyodott. Én is. Bár ő nem mondta, de tudtam, hogy a gyász után a boldogság ismét rátalálhatott, mert én már láttam rajta, amit ő majd csak néhány hét múlva fog megtudni. Hogy várandós.
Megnehezedett tarisznyával, ám megkönnyebbült szívvel vágtam neki további utamnak. Amiről tudtam, innentől sokkal nehezebb lesz, mint eddig volt. |
