Hetek óta csak szakad,
véled; tán Isten büntet,
kelésünk égre fakad;
gomolyfelhőben lüktet.

Már romlott minden, ami
szép, s jó volt valaha rég,
tegnap áradt cunami,
holnap esőerdő ég.

Ma alvó vulkán ébred,
pusztít az özönvíz,
Noé, kellene félned;
állatfaj marad vagy tíz.

Az emberiség éljen?
Páran híznak másokon,
míg ezrek halnak éhen,
szégyen a szegény rokon.

Sírjában forog Lennon,
hol a szeretet, béke?
Társad víz alá lenyom,
ez neki léte éke.

Szeretkezz, ne háborúzz!
Elavult e fogalom,
gyilkolj, aztán koszorúzz,
míg égig ér a halom.

Tényleg beteg sok látens,
bűnhődik a hitetlen,
hímek fele impotens,
a nőstény terméketlen.

Ne mondd, hogy megáll az ész!
Bosszút áll e pillanat,
magunk okán jő az AIDS,
burjánzik a daganat.

Az utód nem napozhat,
csak ózonlyukat kapott.
Majd, ha itt a kárhozat,
ki menti át a Napot?

A szerelmet már nem kell,
hisz szeretni sem tudunk,
a gyűlölet remekel,
vajon hová visz utunk?

Szomjazunk pár év múlva,
vizünk lesz a nagy-nagy kincs,
anyaföldünk feldúlva
nem fakasztja, ami nincs.

Kifosztottuk, mit adott;
hazát, házat, életet,
mint egy kis feladatot,
végezte bennünk e tett.

A földrészek mozdulnak,
lakója tovább rombol,
sunyin belapul a nyak,
test satnyul, a fej tombol.

Nyugodtan már nem alhatsz.
Van még, kit a jó ámít?
Itt, most élhetsz, vagy halhatsz,
csak a nyers erő számít.

Vad hurrikán, földrengés,
haldokló természet?
Mindegy. Az ember megy és
leszarja az egészet.
 

Kammerstein, 2010. június 02.