Tavasz
Apró, kicsi barikái a légnek, lihegő szárnyán lágy szeleknek, édesdeden legelésznek. Föl-fölvetik gyenge szemeiket a biztos végű bizonytalan égre; nézd, nézd a lég révetegségét, nézd már kék fenn a langyos ég.
Fuvalma minden idők szelének, már melengeti az esetlen földet; fuvalma az életnek, a nevetésnek, már bátran, követelőn lüktet, s ringó fészkéből a szeretetnek a merész fiókák kirepülnek: nekik már kék fenn a langyos ég.
Nyár
Aranyfényárja a tűnő kékségnek, elárasztja a langyos éveket. Hömpölyög, forrong, nyugszik a nyár, néha-néha cikázik a villám, s dühöngő orkánok vágtatnak át kérdőn tekintve TEGNAP, s HOLNAP felé; de most kék fenn a forró ég.
Forr az ég, a lég, s a rét; forr, forr minden, de töretlen állja a nyár bódító hevét; aki tudja a biztos célt, aki nem pillanatnyi kényének él, aki látja a víz mélységét, s hogy most kék fenn a forró ég.
Ősz
Szüretet tart, nagy szüretet. A nyár hevében, vad tüzében termett gyümölcsökön révedez; --némelyik savanyú, éretlen --, de a kedvét nem veszti el. Az édes bortól mosolyog a szeme, hisz még kék fenn a hűvös ég.
Még kék az ég; de már hideg szelek járják át fáradt testét a Földnek, el-elhomályosodik gyenge szeme, s olykor-olykor a könnye is pereg. Nem úgy sír, mint a tavasz; meleg nagy cseppekben: könnye apró, hideg, de néha még kék fenn a hűvös ég.
Tél
A könny hópehellyé dermed, s hull, hull sűrű függönyt fonva, hogy nyűtt testét a Földnek eltakarja. Eltakarja e merev, jégjárta testet; melynek szíve a tél láttán megdermedt, mely hiába néz föl kétségbeesetten, már nem kék fönn a jeges ég.
Fölötte éjek éjei tombolnak, csikorog a foguk, zokognak; vonszolják súlyos, sötét testüket, mint örök szemfödelet: de ő nem halt meg, csak elájult, s most alszik mélyen. Számára ciripel a zöld rét, s álmában már kék fenn az ég.
|